E paradoxon írná le a tényt, hogy Orbán Viktor immár nemcsak lélekben, hanem közjogilag is 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni? Van olyan magyarázat az ezzel kapcsolatos rossz érzésekre, amely ne bántaná a kettős állampolgársággal, sőt immár minden bizonnyal szavazati joggal kínált határon túli magyarokat? Elnyomhat-e minden más érzelmet annak disszonanciája, hogy ezzel a Fidesz–KDNP a saját szavazóbázisát is fel akarja tölteni? Számít ez bármit is ahhoz képest, hogy magyar nemzetiségű emberek milliói érezhetik úgy, hogy végre más milliókra is számíthatnak magukon kívül? Tegyük zárójelbe, hogy mindezzel évekre lehűtjük a szlovák–magyar viszonyt, és fogadjuk el Dzurinda tételét, amely szerint az egésznek nincs jelentősége, fakarddal hadonásznak a magyarok? (Aligha, különben nem állítottak volna hadba a mi törvényünkkel szemben egy kőkemény jogszabályt.) Ne tulajdonítsunk jelentőséget annak, hogy egy – adott esetben – szociális elkötelezettségű párt nem lesz képes semmi olyat mondani a határon túliaknak, amiért helyt tudna állni, hiszen ez nem áll hatalmában, míg egy nemzeti retorikájú csapat szárnyalhat a terepen? Hogy így érdemektől függetlenül deformálódhatnak a magyar politikai erőviszonyok? Van ennek jelentősége a feltételezhető atavisztikus örömhöz képest?

Önmagában egyébként sem értékelhető a választójog most már biztosra vehető kicsatornázása. Jogilag igen: úgy támadhatatlan. Egy sor európai ország csinálja, igaz, többnyire a mienktől eltérő megfontolással, nem történelmi igazságtételként. Politikailag: minimum érzékeny, többesélyes a lépés. Most aligha válaszolható meg, merre vezet, mire jutnak vele a kedvezményezettek.

Sokan mondják, hogy a vállalkozás könnyelmű, mert mozgósítja a többségi nemzetek önvédelmi reflexeit, így megnehezíti a határon túliak autonómiatörekvéseit. Másfelől szinte szükségtelennek mutatja ezeket. Ami hiba. Valóságos összetartozás helyett képzelt, bár erős érzelmi közösséget teremt. Ez reális veszély, amiről leginkább a határon túliak tudtak volna biztosat mondani, de – nyilvánosan – nem kérdezték őket. A magyar állampolgárokat sem. Átütő többségük a Medián kérdéseire nemrégiben nemet mondott a határon túliak választójogára. Ez arra vall, hogy legalábbis beszélni kellene velük.

Addig csak a csodálkozás van. Egy ennyire a Fidesz szívéből sarjadó ügyet miért tagadott még nemrég is Martonyi külügyminiszter, miért mismásolt felőle a miniszterelnök, egyben megadóan tűrve helyettese, Semjén Zsolt lelkesedését? Minek tudható be az EP kebelbeli frakcióvezetőjének elszólása arról, hogy ez lényegében az európai határok el nem ismerését jelenti?Majd a visszavonás, és ott is a csend. És Bugár Béla, a Szlovákiában kormányon lévő Híd-Most elnökének kérdése: „Mi haszna volna mindebből a határon túli magyaroknak, azon túl, hogy hideget-meleget fognak kapni a többségi nemzet fiaitól?” Haszna tán nem, öröme, megnyugvása még lehet. És az érzés, hogy nem csak Nagy-Magyarország lehet mennyország. Van más út is, ha nem is csak jó szándék kövezi.