– A kutatóintézeteket elvileg a költségvetési támogatásoknak kellene eltartaniuk…

– Nyilvánvaló, hogy amennyiben a költségvetési támogatás nem elegendő a kutatások finanszírozására, akkor további forrásokat szükséges bevonni. Nem csak Magyarországon, az egész világon. A pályázatokkal kapcsolatban az egyik alapprobléma, hogy ritka az olyan kiírás, amelyből az alaptevékenységet lehetne finanszírozni, túlnyomó részük meghatározott célfeladatot támogat. A befogadó intézmény rezsiköltségére csak az adott támogatás töredéke, általában 5-10 százaléka fordítható, ahhoz azonban, hogy ezek a morzsák adott esetben összeadják az intézmények költségvetéséből hiányzó összeget, szinte elérhetetlenül magas pályázati bevételekre van szükség. Ha pedig néha akadnak szerencsésebb pályázati rendszerek is – ilyen volt az EU által kiemelten preferált, többszörösen elnyert távmunkapályázatunk, ahol a teljes pályázati támogatást bérre lehetett költeni –, ezekből is csak rosszul lehet kijönni mifelénk, hiszen megágyazott annak a nyilván már egyébként is meglévő sztereotípiának, hogy „a filozófusok nem járnak be a munkahelyükre”, tehát nem is dolgoznak. Vagyis ami az EU-ban erős prio ritás – minél kevesebb ember „járjon be dolgozni”, vagyis minél többen dolgozzanak távmunkában, és lehetőség szerint olyan munkaszerződések köttessenek, hogy funkcióját veszítse a „bejárás” –, az teljes meghökkenést okozott.

– Pedig nem tűnik bonyolultnak: a filozófusok vagy bejárnak, vagy dolgoznak. Keresni irodákban lehet, kutatni viszont főként a könyvtárakban… De ha már a sztereotípiáknál tartunk: egy klasszikus szerint a filozófia a tudományok szolgálóleánya. Vajon társadalmilag tolerálható-e, hogy az ország népességéhez képest fajlagosan (többek szerint túlságosan) nagy létszámú filozófus-tudós kör kutatásait pályázati úton finanszírozzák? Magyarul: amikor kenyérgondokkal küzdenek a folyamatosan elszegényedő rétegek, tényleg az adófizetők megböjtölt forintjaiból kell „szponzorálni” az esztétika, a vallástörténet, a klasszika-filológia, a filozófiai összehasonlító elméletek úri huncutságait?

– A humán- és társadalomtudományi kutatások, ezen belül a filozófusok társadalmi hasznosságának, illetve haszontalanságának összekapcsolása történetileg most már végérvényesen Horn Gyula nevéhez fűződik. (Horn Gyula 1997-ben egy lakossági fórumon kifogásolta, hogy túl sok filozófust képeznek. – A szerk.) De az ő megjegyzése annak idején megint csak szimptóma volt, és hasznos lett volna, ha egy másik alapkérdés tisztázásának szükségességére is fel tudta volna hívni a figyelmet. Megítélésem szerint itt két megközelítés harcol egymással: az egyik a technicista, modernizációfetisiszta, a másik pedig a konzervatív felfogás. Magam ez utóbbinak vagyok híve, mert az elsőnek rettenetes társadalmi következményei vannak: elszemélytelenedés, a társadalmak atomizálódása, a technicista szemlélet önkorlátozásra való képtelensége, amely a világ erőforrásaival való visszaéléshez vezet. Ezzel szemben a konzervatív megközelítés – amelyet jellemzően a konzervatív kormányok preferálnak a politikai életben – a kulturális értékek megőrzésére, az organikus építkezésre helyezi a hangsúlyt. Konzervatív nézőpontból a humán- és társadalomtudományok az NKTH vagy bármely más támogatási rendszer általi finanszírozása –nemzeti érdek. Az irodalom- és a kultúratudomány gondolkodástörténeti távlatai, a középkori történelem és a zenei hagyomány vagy éppen Platón filozófiájának korszerű, kompetens megjelenítése a nemzeti nyelven, annak gazdagításával – önmagában hatalmas érték.

– A köznyelv által már csak filozófusperként emlegetett jelenség politikailag erősen színezett. Miért pont most és miért pont ők?

– Az ügy egy békés karácsonyi veszekedéssel kezdődött még 2009-ben, amit egy tudomásunk szerint kapatos filozófuskolléga robbantott ki. A háttérben az én megítélésem szerint egyszerű és jól ismert probléma áll: e kollégának ugyan (teljes joggal) elismerik a teljesítményét, de ő ennél lehet hogy többre, hadd ne mondjam, a vele való érzelmi azonosulásra vágyik, s ha ez valamilyen okból nem történik meg, az úgy tűnik, súlyos következményekkel jár. Az egész világhoz feljelentésekkel és perekkel kötődni véleményem szerint a kommunikáció kevéssé ésszerű formája. Szerintem karakán, józan döntésekkel még most is véget lehetne vetni a jelenlegi kaotikus helyzetnek, de ez már végképp nem az én asztalom.

– Azért egy spicces beszólástól a „Heller és bandája” kezdetű mondókáig hosszú út vezethetett…

– Ezt az ámokfutást nyilván az adott társadalmi közeg erősítette fel, talán nem is véletlenül.

– Na még egyszer: lehet-e egy ittas megnyilvánulás hozadéka a magyar (és a nemzetközi) filozófiatudomány prominenseinek meghurcolása, közpénzek lenyúlásáról szóló rágalomhadjárata, alkalmatlanság ürügyén való kirúgatása?

– Az eddigi támadások jelentős része már a mi pályázatunkat (Vallásfilozófia és a vallások társadalmi jelenléte) is hamis színben tüntette fel. Azt sugallta – mit sugallta? állította! –, hogy csak két-három ember vett részt a pályázatban, ezzel szemben öt meghatározó tudós irányította a projekt egy-egy részprogramját, mellettük két posztdoktor (hogy mindenki értse: a posztdoktori státusz célja a tudományos fokozatot szerzett oktató további oktatói tapasztalatszerzésének és tudományos fejlődésének biztosítása addig, amíg az illetőnek nincs egyéb állása) és számos kutató dolgozott a program keretében megrendezett konferenciákon, vagy publikált az Akadémiai Kiadónál és az interneten megjelent kötetekben.

– A mai magyar valóságban azért kettéáll az emberek füle, ha százmillió környéki pályázati támogatásról hallanak…

– A mi pályázatunkat 3 évre 70,5 millió forinttal támogatták. Ez az NKTH-n belül sem számít kiemelkedően magasnak, az ÚMFT-ben pedig kifejezetten kis értékűnek minősül. A résztvevők díjazása ismét csak a folyamatos hisztéria tárgya. A „mi mennyi?” mantrázásához szolgálnék adalékkal: a projektmenedzser és a pályázat tudományos vezetője havonta 175 ezer forint, a további meghatározó résztvevők 95 ezer forint, a posztdoktorok 220 ezer forint körüli juttatásban részesültek. Összehasonlításul elmondanám: az ÚMFT pályázataiban jellemzően 400-600 ezer forint a projektvezetői átlag, és a mi 1-2 ezer forintos óradíjunkkal szemben a közreműködők 4-5 ezer forintos tarifával dolgoznak. Amúgy pedig mindenki tudja, hogy a pályáztatási és tanácsadói szektorban ezek a díjtételek majdhogynem a nevetséges kategóriába tartoznak. Egy hecckampány céljainak azonban természetesen megfelelnek. Főként ha többéves díjazást egy összegben tüntetnek fel, nyilván minden célzatosság nélkül.

– Az utóbbi egy-két napban azért néhány „konzervatív” világnézetű tudós is felemelte szavát a hecckampány ellen. Gulyás Gábor a Facebook nyilvánosságát használta fel, hogy nagyobb respektet követeljen a meghurcolt szakmai tekintélyeknek, ugyanis „az általuk írt filozófiai, esztétikai könyvek a modern mai kultúra kimagasló értékei. Több tiszteletet érdemelnének – még azok részéről is, akik a magaskultúrát csak a politikai hírekből ismerik”.

– Gulyás Gábor kollégánk nagyon korrekt és igencsak méltányolandó gesztusa mutatja igazán ennek az ámokfutásnak valódi abszurditását. Érdemes megnézni a Facebookon minden világosan gondolkodó szakmabeli reakcióját.

„Karakán, józan döntésekkel még most is véget lehetne vetni a jelenlegi kaotikus helyzetnek”