Kutyanehéz meghatározni azt a tájékozottsági szintet, amely egy közjogi tévétornásztól elvárható, de hát egyszerűen nem lehet nem észrevételezni, hogy ad 1. a válságadók műfaját nem Magyarországon találták ki, Nagy-Britanniától az Egyesült Államokig alkalmazták számosan, mielőtt a tornászpártnak alkalma lett volna akár egy kanyi alkotmánymódosítást öszszehoznia, sőt még a népnyúzás csimborasszójának paganinije, a rettegett IMF is ilyen irányú ajánlást adott 2010 tavaszán (FSC!), nyilván a fülkeforradalom előszelétől megrettenve, azt a horribile dictut pedig remegő kézzel gépelem, hogy hát Gyurcsány is megrobinhúdozta egyik-másik szektort, a Bajnai is odacsördített, szóval lennének itt problémák a szerzői jogok körül. Ad. 2. a médiatörvényre adott európai reakciók eddig a legkevésbé vetítik előre a kopírozás fényét (a multinacionális Xerox Corporation szíves engedélyével), hanem valami egészen másét körvonalazzák.

A kiskorúvédelmi buzgalomról már rángattuk a leplet korábban, kövér (bocs!) irodalma van annak, hogy a kiskorúak védelmében a család és az állam szerepe miként aránylik egymáshoz, kábé mint az U szöges csúzli a MIM 104 Patriot középhatótávolságú légvédelmi rakétához, nem az állam javára, tehát az államilag alaposan megvédett kiskorúból simán lesz rablógyilkos, míg a családilag alaposan megvédett kiskorúnak mutogathatunk véres széklábakat naphosszat, hallgattathatunk vele Ice-T-számokat, akkor is normális, rendes kisgyerek lesz; a kiskorúak védelme (az arra való, történő hivatkozás) eképpen más állami szándékokat hivatott palástolni többnyire.

Nagyjából ugyanez igaz az emberi méltóságra, pedig még példákat is igyekeznek hozni, hol volnának az emberi méltóságok lábbal tiporva, és az egy szem futballistásat veszik elő. Amikor emberi méltóságról esik szó ilyen szinten vagy inkább ilyen szintről, akkor az emberit nyugodtan le is felejthetjük akár, a méltóságot szokták védetni leginkább, és a méltóságost, aki azt viseli. Több példát lehetne mondani arra inkább, még a régi, a méltóságot ennyire nem védő médiatörvény idejéből akár, amikor a közbotrányosan, halmozottan hülye közmókus bíróságon vett elégtételt sokmilliós értékben lapon, tévén, mert az halmozottan hülyének nevezte. Az illető a baráti bíróságra beballagott, behúzta fülét-farkát, sápadtságot színlelt, azt hebegte elhaló hangon, hogy ő nem is közszereplő, vagy hogy neki ez olyan hátrányt okoz, hogy kiújult hajrákja, és hozza is az orvosi papírt egy havertól. A méltóságvédelem eddig is működött. Kamu.

Na viszont, az már igaz, hogy rendet köll tenni. De nem ám a médiában. Ba. Volna itt néhány akuttabb terület.

Például a színesfém-kereskedelem. Hogy nem okoznának százmilliós károkat pár ezresért megélhetésileg, ha ez a dolog meg volna oldva. Mondjuk, nem lenne fölvásárlás lakosságilag.

Vagy: zajszennyezés. Hogy ne szabadjon negyvenezer decibellel dübörögni a körúton.

Hanem jöjjön a rendőr, érzékszervi érzékelés módszerével észlelje a jogsértést, és járjon el: motrot leállítni, szemig, jogosítvány, forgalmi.

Aztán mondjuk, hogy a halat ne lophassa a közvizekből milliárdszám magántóba, piacra se halász, se horgász, se más. Például abban is lenne erősebb közérdek és milliárdos haszon (elmaradt kár).

De legfőképpen: P-Á-R-T-F-I-N-A-N-S-Z-Í-R-O-Z-Á-S!

Ha tetszett már erről hallani. Ha majd ott rendet tetszenek tenni, mutatni a százmilliárdokat, hogy na, itt van, tessék, ohne sumák, hát utána tán könnyebben hinné (benyalná) az ember az emberi méltóságos maszlagot is, a céghálós úristenit a világnak!