Aczél Endre: Orbán és a lehetetlen
Itt megint egy olyan ábránd fogalmazódott meg, amelyben valószínűleg Európa valamennyi kormánya osztozik, ám amelyet még egyiknek sem sikerült megvalósítania. És még esélyt se lát rá egyik se, éspedig annál a kézenfekvő demográfiai oknál fogva, hogy miközben a nyugdíjasok száma egyre nő, a nyugdíjukat előteremtő nemzedékek egyre kisebb létszámúak.
A helyzet sajnos az, hogy az államok a kifizetett nyugdíjak növekvő hányadát kénytelenek adókból (nem járulékokból) fedezni. Ha hinni lehet a volt német kancellár, Helmut Schmidt adatának, az NSZK állami nyugdíjbiztosítója által beszedett járulékok már három évvel ezelőtt is csak az összes kifizetett nyugdíj 67 százalékára voltak elegendőek – a többit a költségvetés fedezte. Dacára annak, hogy a német foglalkoztatottsági (járulékfizetői) ráta 69,4 százalékos, azaz az unióban átlagon felülinek mondható.
Ha Orbán meghirdeti, hogy a magyar nyugdíjak kizárólagos fedezete a járulék lesz, akkor – pályafutása során nem először – a lehetetlenre vállalkozik. A puszta formállogika súgja nekem, hogy olyan, akár tragikusnak is mondható foglalkoztatottsági szint mellett, mint amilyet ma Magyarországon tapasztalunk (55,3%), neki sem sikerülhet az, amire a németeknek messze jobb kondíciók mellett reményük sincs.
Ami nem jelenti, hogy a magyar kormánynak nincsen mozgástere. Van, de ez a tér aknamező, mint mindenütt. Én történetesen a februárra ígért reformprogramban nem annyira parancsokat és fenyegetéseket szeretnék látni („senki nem mehet korhatár előtt nyugdíjba”, „felülvizsgáljuk a rokkantnyugdíjasok jogosultságait” stb.), mint inkább hatástanulmányokkal alátámasztott válaszokat a mit tegyünk, mit tehetünk típusú kérdésekre. Az olyanokra, mint például: emeljük-e tovább a nyugdíjkorhatárt? Csökkentsük-e a nyugdíjak mértékét? Növeljük-e az aktív dolgozók adóit, járulékait, befizetéseit, akár a munkabérterheket is? Kombináljuk-e ezt a hármat, s ha igen, mi módon?
Mindhárom változat megszorít, s ez elől hosszú távon nincs menekvés, csak halogatás. Választási-politikai értelemben a nyugdíjak visszanyesése a legkockázatosabb, de a ciklus elején megtehető. Az aktív dolgozók (és munkáltatók) további terhelése viszont nem csak kockázatos, életveszélyes is, két okból. Egyfelől: a többletterhek csak akkor nem idéznek elő forradalmi hangulatot, ha a foglalkoztatottság és vele a társadalmi jólét (GDP, egyéni jövedelem) gyorsan növekszik, márpedig én ilyen perspektívát pillanatnyilag nem látok. Másfelől: a munkáltatói járulékok növelése lecsapódik a termékek árában és tovább csökkenti az érintettek versenyképességét.
Izgatottan várom a februárt. Kivált annak a jövőnek a felrajzolását, hogy mi lesz a nyugdíjakkal akkor, ha a költségvetés járulékkiegészítő szerepét ideiglenesen felváltó magán-nyugdíjpénztári (rablott) vagyon elfogy?