Mivel a szöveg csak magyarul volt meg, reményteljes izgalomban tartották az érdeklődőket, hogy már készül az angol nyelvű fordítás.

Örömhír volt, hogy elkészült, de kiderült, hogy kisebb bekezdéseket kihagytak belőle, például azt, hogy az elképesztően nagy pénzbüntetéseket csak 2011 második felétől vetik ki, amíg soros elnökként a magyar kormány látja vendégül kollégáit, addig nem lesz büntetés, csak felírják a roszszakat.

A törvény alkotói, magyarázói és őrei úgy tesznek, mintha nem értenék, miért zúdul fel belföldön és külföldön egyaránt az írástudó társadalom egy ilyen agresszió ellen. A minap láttam az újonnan felállított médiahatóság egy hivatalos levelének a másolatát: Tartalomfelügyeleti főosztály. Ez volt a felzet. Eleve kérdéses, hogy a kormánynak mi dolga van a tartalommal. Márpedig ha van, akkor kellenek felügyeleti osztályok, föléjük pedig egy tartalomfelügyeleti főosztály. A művek felügyelete valószínűleg jövedelmezőbb lesz, mint a megírásuk.

Az egyik, magyarázatra feljogosított, amúgy értelmes és képzett diplomata egyebek között azzal okolta meg e törvény meghozatalának szükségességét, hogy útját állja antiszemita tartalmak terjedésének. Ugyanaznap hallottam ezt a fejtegetést, amelyen a miniszterelnök barátja és a pártjához közel álló napilap (Magyar Hírlap) főmunkatársa, Bayer Zsolt a médiatörvény ellen fellépő személyeket, egy Andrew Cohen nevű angol újságírót, Daniel Cohn-Benditet és a magyar származású Schiff András zongoraművészt vezércikkében bűzös végterméknek nevezte. A külügyminiszter meggyújtja a nagy hanukagyertyát a Nyugati pályaudvar előtt, a miniszterelnököt sajtófotókon ölelgető barátja pedig mindent beleadva zsidózik az egykori Stürmer metaforáitól el nem maradva. A hipokrízis tudományából jó osztályzatot érdemelnek.

Büszkeség töltheti be a kormányfő keblét, egész hivatalnokseregeket vezérelhet, és aki vele szemben megmukkan, az repül. Az elbocsátást nem kell megokolni. Aki az elbocsátottnak munkát ad, gyanússá teszi magát, az ellenfél barátja is ellenfél. A pártállamfőt a mindenhatóság sugárköre veszi körül. Ősi történet: a fizikai hatalom szakralizációja. Amihez kell egy legfőbb parancsnok, ha tetszik, vezér, akinek a véleménye bármely ügy eldöntésében meghatározó, olyan messzemenően, hogy saját pályafutása szempontjából nem tenné bölcsen az a tisztviselő, aki nem várva meg az elnök instrukcióját, a maga feje szerint döntene.

Ehhez alaposan megnevelt káderapparátus kell és egyértelműen célkövető politikai neveltetés. Engedelmességben az erő titka. Magasba csak a közös erő visz, amelynek Ő parancsol. Erre több szót vesztegetni szükségtelen. Minek nevezzük ezt a rezsimet? Áljogállam? Autokrácia? Konzervatív tekintélyuralom? Pártállam megint?

Mit tanácsol ez az észjárás? Ha lojális funkcionáriusokat akarsz, akkor le kell cserélned az egész személyzetet. Nincs vegyülés, keresztbe barátkozás! Többségi demokrácia, elöl mentek a martalócok, az utcai ordítozók és kődobálók, a Fidesz margóján életre hívott „polgári körök” által rohamcsapatokba szervezhetők, a kis zsoldért mozgatható ráérősök, akik a piros-fehér csíkos hajdani nyilaszászlót lengetik. Orbán úgy tett, mintha nem is látná őket. Majd amikor Orbán jön, a nyilaszászlók eltűnnek. Ha Orbán nincs, zászló van, ha Orbán van, zászló nincs. Milyen titokzatos rendező hagyta ezen a rejtélyen a keze nyomát?

Mindenesetre nagy hasonlóság van az 1989-ben megdőlt államszocializmus és az új jobboldal között annyiban, hogy ezek is, azok is etatisták; amit lehet, visszaállamosítani és központosítani akarnak, és az állam révén szép pozíciót és könnyű hozzáférést remélnek a költségvetéshez. Később jöhet az új privatizáció a politikailag megfelelő nemzeti elit javára. A kormányfő kegyéből gyorslifttel magasba emelkedettek mások adóbefi zetéséből, az állami-hatósági újraelosztásból kívánnak önmaguknak magasabb életszínvonalat. Ehhez szokatlan, gyors változások kellenek, és azok utólag is átkeresztelhetők forradalommá. Még akár fülkeforradalommá is, ami újszerű metafora, hiszen a forradalom képzetéhez eddig nagy teret és sok embert képét társítottuk. Most egy kis szavazófülke is elég, s benne a magányos állampolgár. Kebelében forradalmi vihar dúl, amely egyetlen víziótól tud csak földerülni: Orbán miniszterelnökétől. A lelkesedés frazeológiája változik, a szervezet és az emberi tartalom ugyanaz.

Az államszocializmus politikai társadalom volt, amelyben nem voltak törvényes, a kormánytól független ellenőrzési mechanizmusok. Minden diktátorjelölt első számú törekvése ezeknek az akadályozó testületeknek és személyeknek az elhárítása, hogy senki ne keresztezhesse a legfőbb vezető útját. Az akadályozók nem érdemelnek kíméletet, az elbocsátásuk utáni évekre nem tanácsos kellemes életet nyújtani nekik, mert akkor elbizakodnak, és azt hiszik, hogy még lesz visszatérésük a hatalomba. Tanulják meg, hogy nem lesz. Akit a nemzeti egység kormánya kivet a hatalomból, az legyen egyszer és mindenkorra elvetve, az ne tudjon többé lábra állni.

Hogy mi a bűn? A szembeszegülés a nagy látnok víziójával. Van neki nemcsak gazdaságpolitikája, de történelemfilozófiája, magántestőrsége és saját terrorelhárító titkosszolgálata is, az ellenségek számontartására és a legyőzött politikai ellenfelek elszámoltatására. Féljenek. Meg voltak figyelve, a védettség egyik sánca után következik a másik, az új kormány mindegyiket beveszi. A kormány elfoglalta a bűnös fővárost is, család, rend, munka, templom, futball, a vidék felvonul, szeretjük a kolbászt, pálinkát is főzhetünk már, jó magyarok vagyunk. Este a közönség szívesen látna a televízióban egykori híres embereket bilinccsel a csuklójukon-bokájukon egy rideg folyosón őrök között tipegni.

Sikerült a médiatörvényt éppen Sztálin születésnapján kibocsátani. Alkotói számára az asszociáció nem esik jól, hagyatéka azonban – a teljhatalmú állam – nem idegen és nem gyűlöletes, még nosztalgiát is ébreszthet. Hogyan lehet személyi uralom alá rendelt pártállamot úgy csinálni, hogy mindenki demokráciának nézze és álmélkodjon, milyen eredeti, milyen ügyesen illeszkedik az Európai Unió kereteibe. Médiatörvényről beszélünk, de a lényeg a sajtó- és a kulturális szabadság elfojtása. Azt lopták el, ami a nyilvános és földalatti demokratikus mozgalom célja és 1989 csodája volt. A közszolgálati televízió és rádió máris kemény cenzúra alatt válik egyre semmitmondóbbá. Az élükre kinevezett személyekről nehéz bármi jót mondani. Ez egy újfajta, de nem előzmény nélkül kiépülő diktatúra. Újszerűsége abban áll, hogy az Európai Unión belül próbál létezni és hatni. Magyarország támpontot kínál az Erős Ember vezette rendállamot igényelő populisták elképzeléseinek, amelyek Európa nyugati felében is meggyökeresedtek. Ez a rezsim nem fog ünnepélyesen kivonulni az unióból, de dacol vele, és nem változtatja meg a botrányos törvényt, amelyről több száz pályatársam, a Szépírók Társasága s köztük mindazok, akiknek a nevét a német irodalombarátok számon tartják, a következő nyilatkozatot tette közzé: „Tiltakozás. A Szépírók Társasága tiltakozik az Országgyűlés által elfogadott médiatörvény ellen. A törvény durván megsérti a szabad véleménynyilvánítás nemzetközi okmányokban rögzített alapjogát, adópénzből teremt intézményes lehetőséget a sajtó tartós megfigyelésére és megfélemlítésére, a kormányzó pártoknak kellemetlen újságok megszüntetésére. Visszaállítja a cenzúrát, semmibe veszi a hatalommegosztás elvét, minden ízében ellentétes a demokrácia alapelveivel és a szabadság szellemével.”

Az 1989 előtti közép-európai demokratikus ellenzék magyar és külföldi tagjai, a gondolatszabadság áldozatvállalásra is hajlamos barátai, mint Václav Havel és Adam Michnik, és rajtuk kívül még sok más kiváló köztiszteletben álló ember, mint szűkebb baráti társaságomból Haraszti Miklós, Rajk László, Demszky Gábor, Magyar Bálint és Hodosán Róza, mind az egykori földalatti sajtó hősei, felhívást intéztek az európai intézményekhez, írván, hogy a demokrácia veszélyben van: „Tarthatatlan, hogy az unióhoz tartozásnak csak gazdasági kritériumai vannak.Nincsenek közös európai demokratikus értékek, ha nem szolgálja őket a közös európai törvény. A cenzúra mindenütt cenzúra, az alapvető jogok elvetése egy országban az összes európait megalázza. Ne ismétlődjön meg az, ami Magyarországon történt, hogy a pártpolitikai harc aláásta a legdrágább kincsünket, az együttesen védett szabadságot.”

A szamizdat a papírkorszak válasza volt az önkény kihívásaira. Az elektronikus korszak új eszközöket kínál, amellyel a fiatalok élni is tudnak, méghozzá fürgébben, mint a cenzorok. A hivatalból szabályozott kultúra unalmas és bosszantó, a felbosszantottak meg fogják találni a nyelvét és a módját, hogy az új dölyfösök gyógyíthatatlanul nevetségessé váljanak, ami a bénulás szinonimája.

A szerző író