Mint ismeretes, a Magyar Rezidens Szövetség kezdeményezésére a magyar orvostársadalom olyan szisztémában dolgozna tovább, amely kiveti magából a paraszolvenciát, s cserébe mindazon orvosok, aki vállalják a hálapénz nélküli létet, dupla fizetést kapnak.

A rezidensszövetség szerint a nagyjából harmincezer fős orvosi társadalom kétharmada örömmel váltana a dupla fizetésért, s a köpenyére erősített zöld kereszt jelezné a nagyvilágnak, hogy már egy új kor új orvosával áll szemben.

Amikor az ember ilyen hírt olvas, meg-megfordul fejében a gondolat, hogy tán mégiscsak forradalmi időket él, amelyben nem csupán a társadalom régi értékrendje, valamint az emberek nyugdíj-megtakarítása tűnik el napok leforgása alatt, hogy átadja helyét egy sokkal igazságosabbnak és korszerűbbnek, hanem az emberek szemlélete is megváltozik. Jó, idealisták mindazonáltal nem vagyunk, így csöppet sem ájultunk el a meglepetéstől azt olvasván, hogy a zöld keresztről leginkább a szülész-nőgyógyászok és a sebészek nem akarnak hallani, sőt destruktív ötletnek, más megfogalmazásban egyszerűen marhaságnak tartják, míg például a röntgenorvosok és a laborosok hogy, hogy nem, nyitottabbak az ötletre.

Igaz, ami igaz, mi magunk sem szoktunk ötezrest csúsztatni, példának okáért a vizeletgyűjtő műanyag pohár mellé, amikor beadjuk a kisablakon, miként vidéki röntgenasszisztens se talált még nagyon hízott kacsát a röntgengép mögé diszkréten letéve.

Ez a világ változna meg most. A kérdés csak az, hogy az álbetegek bevetése hogyan nézne ki a gyakorlatban. Mert ahhoz például, hogy a zöld keresztet viselő, ám hálapénzt továbbra is elfogadó szülészorvos lebukjék, álbeteg, de facto álterhes nővel semmire se megyünk, ahhoz igazi terhes nő kell, aki a végén szül is, mert csak akkor derülhet ki százezres nagyságrendben a csalás, mint ahogyan a sebésszel se lehet szórakozni, hogy álcombnyaktöréssel állítunk be hozzá, a kórház ráadásul nem 1-es villamos, hogy asszonyunk vajúdik, majd közben hirtelen, hopp, karszalagot húz elő, hogy ő tulajdonképpen ellenőrizni jött és kéri az iratokat.

Ráadásul orvosi hálapénzellenőrzés egyszer már létezett ebben az országban: pár évvel ezelőtt, amikor az egyik honlapon naprakészen lehetett tájékozódni arról, hogy név szerint melyik orvos, melyik kórházban, mennyit kér, s cserébe milyen munkát végez, megszolgálta-e a hálapénzt; érdekes, hogy akkor nemcsak az orvostársadalom és az egészségügyi tárca, de még a betegek többsége is fel volt háborodva a nyilvános listán, pedig ha volt hatékony és olcsó társadalmi ellenőrzés, akkor ez az volt, meg is szűnt gyorsan.

Nem akarnánk semmi jónak az elrontója lenni, forradalmi változások idején főleg nem, csupán jeleznénk: az lehet, hogy az egyetemről most kikerülő fiatal orvosok mindegyike támogatja az ötletet, sőt meggyőződésük, hogy egy év múlva ilyenkor a társadalom mély megvetése sújtja majd nemcsak a hálapénzt elfogadó orvost, de azt a beteget is, aki ilyen brutális módon akarta megalázni a kórház személyi állományát, ám a mi kultúránkban a zöld kereszt és a paraszolvencia egyáltalán nem fogja kizárni egymást.

Az orvos ugyanis általában nem húszasával hívja össze pácienseit a kórház legnépesebb helyiségében, hogy na, emberek, akkor kérem a borítékokat ide a büfépult szélére tenni, hanem egyenként találkozik velük vagy valamelyik rokonnal, ami már intim kapcsolat ember és ember között, mégpedig a tradícióknak megfelelően.

A páciens vagy a rokon örül, hogy a professzor úrnak megköszönheti áldozatos tevékenységét, annak ellenére is, hogy esetleg ott se volt a műtőben, a borítékot végtelen diszkrécióval nyújtja át, miáltal lelke megkönnyebbül, hogy ő a maga részéről minden megtett, nem maradt senkinek se adósa, majd elégedetten távozik azzal a megnyugtató érzéssel, hogy ez a világ tulajdonképpen úgy jó, ahogyan van.

A lényegen már úgyis túl van: vizitdíjat nem fizet ezeknek a szemeteknek, azt már a megfelelő időben kiharcolta.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa