Mostanra a Fidesz ráébredhetett: nincs problémamentes kormányzás. Igaz, azt a következtetést nem sikerült ebből levonni, hogy az erő nem válasz mindenre. Nem létezik már az a kényelmes helyzet Orbán számára, hogy „a hídon akkor megy át, mikor odaér”. Nincs is híd. Zavaros vízben, örvényeket kerülgetve kell átevickélni a túlsó partra. Ez különösen nehéz, ha egy párt a győzelemre és nem a kormányzásra készült nyolc évig.

2011 jelentősége többek között abban áll, hogy a beharangozott reformok mire és hogyan irányulnak majd. Lehet-e úgy „reformálni”, hogy a kormánypártot nem rántja magával az örvénylés. Papírforma szerint az alkotmányozás és a fél évre szóló kiemelt európai szerep a kormányt segítené, csakhogy az uniós elnökség kínos és zajos kritika közepette indul. A kormányt senki sem kergette az asztal körül, hogy tíz nappal az ennek kezdete előtt fogadtasson el egy olyan vitatott jogszabályt, mint a médiatörvény. A soros elnökség átvétele kiélesítette a Magyarországra irányuló figyelmet; ennek híján valószínűleg nem foglalkoznának ennyit az üggyel külföldön.

Pedig nem lenne jó, ha a figyelem lanyhulna. Még a kormány pártján álló újságírók, értelmiségiek közül is többen elismerik, hogy komoly tartalmi bajok vannak a jogszabállyal. Más kérdés, hogy sokuk szerint a törvényalkotók tévedése, slendriánsága, hogy nem egyeztettek a szakmai szervezetekkel, vagy hogy a törvény a Médiatanácsra bízza azon kulcsfogalmak meghatározását, amelyekre saját jogalkalmazó tevékenysége épül. Próbál az ember udvarias lenni, de hát a tévedés emlegetésére nincs más minősítés, mint a cinizmus.

A törvény nem sajnálatos figyelmetlenségből hagy homályban alapvető kategóriákat, hanem azért, hogy a fideszes Médiatanács hatalma a legnagyobb mértékben érvényesülhessen. Ez nem tévedés: ez a lényeg. Az is nehezen kezelhető érv, hogy nem a ballib sajtó lesz a célpont, hanem például a Kuruc.info, mert utóbbi ellen számos mai jogszabály alapján is el lehetne és el kellene járni.

A Fidesz politikusainak egyik kedvenc érve, hogy a médiatörvény elleni tiltakozás a multik bosszúja a válságadókért. A magyar kormány valóban rálépett sok nemzetközi cég lábára, amelyeknek lehet közvetett vagy közvetlen befolyásuk a média világában. Az is igaz, hogy a sajtó nemcsak az aktuális kormánytól, hanem a pénztőkétől is függhet. Ám a mostani felháborodás mögött alapvetően mégiscsak az bújik meg, hogy a sajtószabadság a demokrácia – élő klasszikus szavait idézve – „szíve közepe”. Amennyiben ez nem így lenne, és a médiatörvény nem törekedne a média feletti kontrollra, akkor nem lehetne fogást találni az Orbán-kormányon.

Ha már a multikat emlegetjük, fontos látni, mit jelent valójában a kormány „gazdasági szabadságharca”. A kormánynak igaza van abban, hogy szükség van életképes, innovatív hazai vállalkozói rétegre. Ám elsősorban oly módon, hogy az kapcsolódni tudjon a multinacionális cégekhez. Tehát a magyar és a multinacionális gazdaság közötti szálakat – meg magunkat – nem elvágni kellene, hanem összecsomózni. Ám a kormány egyelőre csak szavakban erősíti a hazai vállalkozásokat meg az ő világgazdaságba illeszkedésüket.

Ráadásul a kormány a multikra kivetett válságadókat arra használja, hogy finanszírozza a jövedelemátcsoportosítást a szegényebbektől a gazdagabbak felé. Nagyon is vannak vesztesek, de nincs jele, hogy az új közgazdasági gondolkodás beindítaná a termelő ágazatokat meg a foglalkoztatást. Nem látszik, mi az a szent nemzeti cél, aminek érdekében a multik orra előtt pattogtatjuk az ostort. Erőátrendezés történik: eztán majd mások fognak jól járni, mint eddig. Érdemes volt ezért „forradalmat” csinálni?

Szomorú látni azt is, hogy a Fidesz kommunikációs paneljei hamuvá válnak az európai napon. Első körben a luxemburgi külügyminiszter fogalmazott meg kritikát, mire Szijjártó Péter annyit közölt: az úr az ottani szocialista munkáspárt tagja, vagyis lényegében leszocizta (Orbán egy héttel korábban tárgyalt egy másik szocival, az osztrák kancellárral, vele nem volt baja). Ezt követően a Fidesz európai néppárti partnerei által irányított német és francia kormány is rosszallását fejezte ki.

Asselborn külügyminiszterre rájárt a rúd, mert azt is megkapta, hogy nem a kormánya álláspontját képviseli. Ezt a kört Szijjártóék megfutották a német helyettes kormányszóvivő esetében is. A helyzet márpedig az, hogy médiaügyben hivatalos kormányszintű bírálat érkezett Luxemburgtól, Németországtól és Franciaországtól. Ez olyannyira így van, hogy a magyar kabinet többször is kénytelen volt a kritikát nyilvánosan visszautasítani. A kormányoktól érkező bírálat ténye ellentmond annak a vélekedésnek, hogy a hazai balliberális értelmiség meg az MSZP szervezné a tiltakozást külföldön.

Mindez nem azért szomorú, mert rossz a Fidesznek, ezért fájjon a Fidesz irányítóinak feje. Nekünk, minden magyarnak rossz hír ez. Végtelenül kínosak az országunk vezetőitől elhangzó szövegek, s még kínosabb, hogy ezzel a színvonallal 53 százalékot lehetett szerezni. Fájdalmas bizonyítéka ez provincializmusunknak, amelyet le kellene küzdenünk, mert így élni nagyon nehéz.

A centrális pártrendszer centrális pártja által ígért „jó kormányzás” egyelőre várat magára. Sajtóbeszámolók szerint a kormány majd akkor beszél az állítólag még tavasz előtt induló reformok részleteiről, amikor majd lesznek ilyen részletek, merthogy most nincsenek. A szavazók lelkesedése fogyatkozóban, a külföldi partnerek bizalma inog. Ebben a helyzetben a Fidesz egyik fő ereje továbbra is az ellenzék gyengesége és széttagoltsága.Még egy év se telt el a legutóbbi országgyűlési választás óta; irreális volna azt várni, hogy teljes fegyverzetben pompázzon előttünk a Fidesz versenytársa, legyen az párt vagy pártszövetség. Attól azonban tarthatnak a baloldaliak, liberálisok, meg a másképp Fideszellenesek, hogy a véleményformálók addig mondogatják, „nincs ellenzék, mindennek vége”, míg végül tényleg így lesz.

Feladat, fontos kérdés volna bőven ezen az oldalon az állandó szörnyülködés helyett. Ha most gyenge az ellenzék, mitől lehetne erős? Milyen lehetőségei vannak az ellenzéki szövetségi politikának? Át kellene gondolni a tartalmi üzeneteket – túl azon, hogy amit a Fidesz tesz, az nem jó. Ehhez kellene valamit gondolni a rendszerváltás rendszeréről, arról, mi nem ment jól, mi vezetett a Fidesz győzelméhez 2010-ben. Kornai János néhány éve azért kritizálta a közgazdászszakmát, mert nem foglalkozik a kapitalizmus „veleszületett, leküzdhetetlen, genetikus problémáival”, ily módon a kapitalista gazdaság bírálatát átengedi a radikális nézetek híveinek.

Úgy érzem, így van ez a magyar rendszerváltás 20-21 évével is. Sajnos nem voltunk képesek megbecsülni a demokrá ciát, ezért nem vesszük észre mindazt, ami jó a rendszerváltás utáni Magyarországon. Mégis szembe kell nézni azzal, hogy az elmúlt két évtized nem napfényes sikertörténet, aminek gonosz politikusok, szerencsétlen véletlenek és az „éretlen” nép értetlensége vetett véget.

Nem, volt itt baj elég. A baloldaliaknak, liberálisoknak (idővel nem volna rossz eldönteni, hogy e kifejezések egy politikai pólust jelölnek, vagy kettőt) törekedniük kellene a refl exióra és a korrekcióra. Arra, hogy legyen érvényes mondanivalójuk az idevezető útról és a kiútról. Nem 1989-es, hanem 2011-es demokratákra van szükség.

Egyes baloldaliak és liberálisok a Fideszen belüli folyamatoktól vagy éppen a konzervatív bloggerektől remélik a megváltást, hogy ők majd elhozzák a „jó Fideszt”, amiben nincs ott Orbán. Ezt sokan várták már 1994, 2002, esetleg 2006 óta. Valójában a baloldaliak és a liberálisok vagy önmagukat váltják meg, vagy beszippantja őket is az örvény. Ennek alján egy olyan pártrendszer van, amely ugyan versengő, de a győztes mindig ugyanaz. Oszt jó napot.

A szerző politológus