Nem csak a lengyel ellenzéki mozgalomnak volt kulcsszereplője, szoros kapcsolatban állt a többi volt szocialista ország ellenzékével, köztük a magyar demokratikus ellenzékkel.

Fontos szerepet játszott a „laikus” ellenzék és a katolikus egyház közötti párbeszéd megteremtésében. Volt a Szolidaritás tanácsadója, majd az 1989-ben alapított első politikailag független lap főszerkesztője. Tagja volt az első szabadon választott lengyel szejmnek is. A GazetaWyborcza máig a legbefolyásosabb független lengyel véleményformáló újság, amely körül valóságos sajtóbirodalom alakult ki.

Michnik kétségkívül az európai liberális értelmiség megkerülhetetlen alakja. A történész végzettségű főszerkesztőt ugyanakkor hazájában sokszor támadja a jobboldal. Felhasználják zsidó származását, továbbá azt, hogy szülei az illegális Lengyel Kommunista Párt tagjai voltak.

Amikor a világot bejárta a Fidesz médiaszabályozási törvényének híre, a Gazeta Wyborcza címlapon tiltakozott a magyarországi nyilvánosság korlátozása ellen, Michnik pedig kifejezetten személyes hangú publicisztikát írt Magyar barátaimhoz címmel. A cím megfogalmazása utalást tartalmazott Adam Mickiewicz lengyel költő egy versére, amelyet orosz forradalmár (dekabrista) barátaihoz intézett. A cikket a szolidaritás hatotta át. Ez is ok volt arra, hogy interjút kérjünk Adam Michniktől, akinek véleményére nem csak hazájában figyelnek oda.

– A magyar kormány, de a magyar újságíró társadalom sem számított arra, hogy a médiatörvénynek ilyen erőteljes és ennyire elutasító reakciója lesz a világban. Ön mivel magyarázza ezt a erőteljes felháborodást?

– Azt feltételezem, hogy ebben az indulatban jelentős szerepe van a félelemnek, hogy ha Magyarországon ezmegtörténik, bevezethetnek egy ilyen törvényt, akkor bárhol másutt is előfordulhat. Hiszen jól ismert, hogy önöknél a liberalizmusnak igen erős történelmi hagyományai vannak. Sőt még annak idején a Kádár-rendszert is Kelet-Közép-Európa egyfajta liberális, megengedő kommunista rezsimjeként aposztrofálták. Ha ez a dolog megtörténik Budapesten, ahol a kormány élén az antikommunista demokratikus ellenzék egykori alakja áll, úgy hasonló ötletei lehetnek a cseh, lengyel vagy az ukrán kormányfőnek is. És ez félelmetes.

– Én mégis úgy érzékelem, hogy a reakció erőteljesebb Nyugat-Európában, mint a mi keleti régiónkban. Lengyelországban persze az ön lapja, a Gazeta Wyborcza élénken és folyamatosan foglalkozik a kérdéssel, s különösen fontos volt számunkra az ön írása az újság első oldalán, de mintha ez a fajta szolidaritás hiányzott volna másutt a régióban, miközben a németek, franciák, britek igen határozottan elítélték ezt a nyilvánosságkorlátozó törvényt.

– Szerintem az unió új tagállamaiban is igen élénken reagálnak erre a sajtótörvényre, nem csak Lengyelországban. Ami viszont Nyugat-Európa tagállamait illeti, azt érzékelem, hogy arrafelé is tartanak attól, hogy ha érvényesülhet az orbáni modell, akkor az az egész közösség demokratikus közéletére negatívan kihathat.

– A magyar kormánykörök és a jobboldali sajtó a jelenséget akként értelmezi, hogy ez az ellenállás valójában az új tagállamok megfegyelmezésére irányuló nyugati, egyesek szerint szinte imperialista kampány. Egyszerűen szólva: diszkrimináció. A jobboldal publicistái szerint pedig nem is a nyilvánosságról van szó, hanem arról, hogy a Nyugat gazdag államai így vesznek revánsot amiatt, hogy Orbán különadót vetett ki a Magyarországon működő multikra.

– Ez a fajta értelmezés ismerős nekünk. Jaroslaw Kaczynski kormányzása idején nálunk is épp így fogadták a kormánykörök és a jobboldal sajtósai a külföldi kritikát. És hiába próbálják most Magyarországon is jobboldal–baloldal ellentétként értelmezni a bírálatot. Miféle baloldali akkor Angela Merkel vagy a Die Welt? Szerintem nem arról van szó, hogy a nyugati kormányok személyében támadnák Orbán miniszterelnököt. A kritika tárgya a magyar miniszterelnök és a magyar kormány döntése. És ezek fatális, ismétlem, fatális döntések. Ezek nem a jobb–baloldal-vitáról szólnak már, hanem a demokrácia lényegéről. El kell mondanom, megdöbbentett, hogy Orbán miniszterelnök nem látta előre, hogy mi fog történni e törvény kapcsán. Ennek így kellett történnie.

– Ezek szerint ön személyesen ismeri Orbán Viktort?

– Hogyne, sok éve már.

– És a politikája sajátos magyar jelenség?

– Egyáltalában nem tartom őt különleges magyar esetnek. A tekintélyuralomra való törekvés az összes posztkommunista társadalomban megjelenik. Elég csak sorolnom a neveket a közelmúltból: a horvát Tudjman és a szerb Milosevics vagy Jan Olszewski és Jaroslaw Kaczynski Lengyelországból. Vagy nézzen Szlovákiára Meciar idejében. Aztán nemrég még hatalmon volt ott Robert Fico is. De az orosz Putyin, az ukrán Janukovics vagy a fehérorosz Lukasenko is ez a politikustípus. Ilyesmit láttunk Romániában, Albániában is. Szóval azoknak a politikusoknak a táborába sorolom Orbánt, akik úgy hiszik, ha egyszer megnyerték a választást, azt tehetnek, amit akarnak, akik nem hisznek a demokratikus állam alapelveiben. És ez mindig rosszul végződik az így kormányzók, de a társadalom számára is.

– Sokan felfigyeltek arra külföldön is, hogy a magyar kormánypárt vezérelv alapján működik, egyetlen tekintély irányítja, nincs belső vita.

– Ebben sincs semmi újdonság. A mai világban a politikai fogalmak és a gyakorlat átértékelődik, sokszor értelmét vesztik a baloldali, jobboldali, konzervatív, liberális jelzők, és a pártok egy vezér köré tömörülnek. Jaroslaw Kaczynski (a nemzeti-konzervatív Jog és Igazságosság elnöke) megkérdőjelezhetetlen vezére a pártjának, de hasonlót lehet mondani Tusk miniszterelnökről a (kormányzó) Polgári Platformban. Megjegyzem, hogy Lengyelországban is vannak Orbánnak hívei. A jobboldali publicisták a „lengyel Orbán” után sóhajtoznak, ahogy hajdan a lengyel Dubceket várták a reform után sóvárgók, 1968-ban. De hasonló jelenségeket látok szinte az összes posztkommunista államban. A valódi veszély akkor jelentkezik, amikor egy ilyen autoriter politikus pártvezérből az állam vezérévé válik. És ekkor már a pluralizmus kerül veszélybe azáltal, hogy ha hatalmát úgy akarja állandósítani, hogy támadást intéz a demokratikus intézmények, a független igazságszolgáltatás, a független média ellen, támadja az alkotmányos szabadságokat. Szóval, jogunk van aggódni és nyugtalankodni.

– És mit tehet ilyen esetekben a társadalom?

– Lengyelországban Kaczynski kormányzása két évig tartott, de olyan erős volt a közvélemény ellenállása, hogy az előre hozott választáson vereséget szenvedtek. Bízom annyira magyar barátaimban, hogy hasonló történik Magyarországon is, s Orbán katasztrofális politikája bukásra van ítélve. Hacsak ő maga nem ismeri fel ezt, s nem tesz le ezekről a szándékairól, s lesz normális demokratikus vezető egy normális államban. Amit neki és a magyaroknak is őszintén kívánok.

„Azoknak a politikusoknak a táborába sorolom Orbánt, akik úgy hiszik, ha egyszer megnyerték a választást, azt tehetnek, amit akarnak”