Rombolnak majdnem mindent, ami a magyar polgárosodás lassan újrainduló, kiépülő rendszerét eleddig jellemezte.

Eszmei keretként a forradalom kifejezést használják. Úgy vélik, hogy – önmeghatározásuk szerint – polgári, konzervatív erőként egy olyan forradalomra hivatottak, amire egyébként senki nem adott nekik felhatalmazást. A polgári sokkal inkább felhalmozást, mintsem pusztítást jelent; a konzervatív sokkal inkább szerves változást, más szóval evolúciót, mintsem forradalmat, revolúciót jelent.

Azt se tudják, mit beszélnek. Fogalmilag tökéletesen zavarosak.

Igazolásul azt hozzák fel, hogy nagy többséggel kaptak demokratikus felhatalmazást.

De mire is?

Nem arra, hogy babráljanak a magántulajdon körül; nem arra, hogy rombolják a szabadság rendszerét; nem arra, hogy megkérdőjelezzék a jogbiztonságot.

Sokkal inkább arra, hogy a magyar nép számára elviselhetőbb viszonyokat teremtsenek; ösztönözzék a munkahelyteremtést; stabilan prosperálóvá tegyék Magyarországot a polgári értékrenddel áthatott Európában.

Azt se tudják, mi a dolguk.

Egyetlenegy dolgot tudnak. Azt, hogy a hatalom a lényeg.

Ezért ültetnek pártkatonákat mindenhová – pedig egy polgári világképben a lojalitás mellett a személyes teljesítmény, a rátermettség a fontos.

Ezért vezetik be az indoklás nélküli kirúgás jogát, pedig a polgári értékrendben a lojalitás mellett az autonómia és a kreativitás értéke a fontos. Ezért korlátoznak minden hatalmat illető kontroll-lehetőséget az Alkotmánybíróságtól a nemzeti bankon át a Költségvetési Tanácsig bezárólag – pedig egy polgári, önkorrekcióra és korrekcióra épülő magatartásban a kontroll a legfontosabb.

Ezért érzik úgy, hogy ha kell a pénz, akkor törvényesített erőszakkal – lásd magánnyugdíjpénztárak – hozzányúlhatnak a magántulajdonhoz – pedig egy polgári és konzervatív értékrendben a magántulajdon elve sérthetetlen.

Ezért érzik úgy, hogy ha a sajtószabadságot, a szólásszabadságot roncsolják, akkor a szólás utáni szabadsággal sem kell foglalkozni, hiszen az önzenzúra még a cenzúránál is jobban képes működni – pedig egy polgári értékrend az egyén szabad önkifejezésére épül.

Ezért érzik úgy, hogy öt évre visszamenőleg adót vethetnek ki – pedig a polgári jogfelfogás szerint a visszamenőleges érvényű törvénykezés a teljes abszurditás kategóriájába tartozik.

Ezért érzik úgy, hogy személyekre szabott törvényeket hozhatnak – pedig a polgári jogegyenlőség ideája ennek pont az ellenkezőjét tartalmazza.

A hatalom a tartalom.

A hatalom a politika lényegi, de nem kizárólagos eleme. Ha kizárólagossá válik, akkor a hatalom esszenciális célja vész el, ami nem más, mint a közjó szabályozott szolgálata.

Az öncélú hatalom az, ami bizonyosan rombol. Ez történik most is.

Ezért számolnak fel kulturális-tudományos műhelyeket – pedig egy polgárosodó nemzet nem lehet meg ezek nélkül.

Ezért szórnak szimbolikus politikai gyöngyöket a trianoni törvénytől a kettős állampolgárságig az emberek elé – pedig (mint azt a reformkor óta tudjuk) a nép nemzeti jellegét tágan értelmezett kultúrája adja.

Ezért tervezik privatizálni a kommunista rendszer titkosszolgálati iratanyagát – pedig tudhatnák, hogy a nemzeti emlékezet nem magántulajdon. Ami magántulajdon, azt elveszik, ami köztulajdon, azt magánosítani akarják.

Tényleg nem tudják, mi a dolguk.

A legnagyobb baj a polgári értékvilág rombolása.

Ha húsz évvel a kommunizmus bukása után is újra lehet matatni a magántulajdon körül, akkor akinél van pénz, az ezt kiviszi az országból. A folyamat már el is indult, hiszen ha az állam ma ráteheti a kezét a magánpénz egyik fajtájára, akkor holnap ezt megteheti egy másik fajtájával is.

Ha pártkatonákat emelnek különféle pozícióba, s egyébként mindenkit indoklás nélkül eltávolíthatnak, akkor csak a sunyiságnak és az őszintétlenségnek marad tere. A szabad ember nyílt értékállítását el lehet felejteni.

Ha szétrombolják a szólásszabadságot, akkor az önkifejezés emberi jogát semmisítik meg.

A „szabad ember a szabad hazában” kossuthi ethosza elenyészik.

A magyarok a polgárosodással lettek modern értelemben vett nemzet.

A polgári értékek rombolása a modern nemzet rombolása.

Nem érdekem, hogy dolgaink így alakuljanak. Nem akarom, hogy többévnyi, reformnak hívott politikai ámokfutás után forradalomnak hívott hatalmi ámokfutás legyen. (Pedig már van.) Azért nem akarom, mert ez rombolja a magyar társadalmat és rombolja azt az országot, amiben élek, s legfőképpen rombolja azt a polgári értékvilágot, ami sikeres európai létünk biztosítéka és alapja.

Azért sem akarom, mert tudom, hogy ez a rombolás hosszabb távon nemcsak azokat érinti, akik elkövetik, hanem képes mindannyiunkat maga alá temetni. Egy romos világban pedig romok között kell élni.

Tulajdonképpen mindegy, hogy miért csinálják: hatalmi tobzódás, ostobaság, bosszú vagy éppen más okok miatt. A lényeg, hogy mindannyiunknak – őket is beleértve – rossz, illetve rossz lesz. Közjó helyett közrossz.

Felemelő, ámde mélyen igaztalan gondolat, miszerint a magyarok megbűnhődték a múltat s a jövendőt. Szerintem egyiket sem bűnhődték meg. Ha így lenne, históriánkat nem jellemezné a nemzeti rombolás – időről időre visszatérő – politikája.

Pedig lenne itt teendő. Például elgondolkodni azon és tenni azért, hogy a magyarok óriási többsége egzisztenciális értelemben ne csak hónapról hónapra éljen, s a XXI. század elején, 65 évvel az utolsó nagy háború után ne küszködjön a megélhetéses araszolásért. Legyen megalapozott reménye s lehetséges boldogulása is. (A boldogulástól már csak egy lépés a boldogság.) Aztán azért is kellene tenni valamit, hogy a magyarok tovább éljenek, lehetőleg minél inkább egészségben.

Lenne tehát teendő.

Morus Tamás, az angol király, VIII. Henrik lordkancellárja a XVI. században arra intette a király tanácsadóit: ne azt javasolják a királynak, amit megtehet, hanem azt, amit meg kell tennie. Morust a király később lefejeztette, négyszáz évvel ezután pedig szentté avatták.

Valamelyik tanácsadó ma is figyelembe vehetné Morus alapvető felismerésről tanúskodó mondatát.

Nem fejeznék le.

Igaz, szentté sem avatnák.

Én azonban hálás lennék neki.