Mit mondjak, eltátottam a számat. Én még ilyen hivatalt nem láttam. Nem tudom, hogy más városban vajon úgy néz-e ki a kormányablak, mint a debreceni Darabos utcában, de ha nem, akkor sürgősen javaslom átvenni a cívis modellt. Rögtön a portásfülkében találkoztam egy mosolygós, kedves, idősebb úrral, aki érdeklődésemre, miszerint jó helyen járok-e, készséges mozdulatokkal invitált beljebb.

– Tessék befáradni! – kiáltott föl. – Csak egyenesen, az üvegajtón túl! Biztosan tudnak önnek segíteni!

Beléptem, majd az üvegajtón túl elém tárult a kormányablak maga. Ragyogó tisztaság, krémszínű bőrpuffok, hangulatos, kellemes megvilágítás. Azt hiszem, halk zene is szólt, de ebben nem vagyok egészen biztos. Két csinos nő várt odabenn, akik állampolgári megjelenésemtől el voltak ragadtatva.

– Miben segíthetünk? – kérdezték tündöklő mosollyal, mire olyan zavarba jöttem, hogy rögtön bevallottam az igazat.

– Ööö... hát én csak újságíró vagyok – mondtam –, csak szét akarok nézni.

Erre fölragyogott a szemük.

– Tessék szétnézni nálunk! – válaszolta egyikük. – Adunk egy tájékoztató füzetecskét is, amiből megtudhatja, hogy milyen ügyeket intézhet el nálunk! S ha úgy jobban tetszik, kérem, foglaljon helyet!

Kinyitottam a füzetecskét, és az első mondat, amit megláttam, ez volt: a kormányablakok létrehozásával „Magyarország Kormányának célja az ügyfeleket szolgáló Jó Állam megteremtése”.

– Nocsak, talán csak nem maga Schmitt Pál Köztársasági Korrektor bóklászott ebben a Jó Kis Szövegben? – tűnődtem el, de legyintettem gondolatban rögvest. Elvégre, miért is kellene elvárnom a Jó Államtól, hogy egyben Jó Helyesíró legyen? Elég az, ha olyan barátságos, segítőkész, készséges és elragadó, mint a debreceni Darabos utcában.

Velem ugyanis az volt.

Azért, hogy a látogatásomnak haszna is legyen, elhatároztam: igénybe veszem az „Ügyfélkapu létesítése, elektronikus kapcsolattartással összefüggő felvilágosítás, tájékoztatás” elnevezésű ügykört. Egy őszes hajú, szemüveges úriember elé kerültem, akivel közöltem, hogy a magyarorszag.hu portálon nem tudok belépni az ügyfélkapumba, ezért vagy új jelszót szeretnék hozzá, vagy új ügyfélkaput. Ezután az ügyintéző úr többször elnézést kért tőlem amiatt, mert kénytelen lesz engem a személyi adataim felől faggatni.

– Nem tesz semmit! – válaszoltam nagyvonalúan, mire újabb bocsánatkérések közepette különböző iratokat kért tőlem személyem igazolására. Miután átnyújtottam számára a szükséges iratokat, újra elnézést kért, s munkához látott. Közben csatlakozott hozzá egy igen kedves, mosolygós nő is, úgyhogy immár ketten próbáltak segítségemre lenni. De hiába. Egy perc alatt kiderült, hogy az általam kért szolgáltatást nem lehet végrehajtani, el kellene fáradnom az okmányirodába. Emiatt mindketten nagyon szomorúak lettek.

– Bocsásson meg érte, hogy raboltuk az idejét! – mondta az őszes úr.

– Kérem, szóra sem érdemes – biccentettem immár rutinosan, s azt láttam rajta: tényleg kínosan érzi magát miatta, hogy ügyemet elintéznie hamarjában nem sikerült.

Vettem a kabátomat, s már tartottam kifelé, amikor mind a ketten kipattantak az ügyintézői pult mögül, megállítottak, a türelmemet kérték, s ügyem megsegítésére tettek még egy utolsó próbálkozást. A bejáratnál elhelyezett számítógépes terminálhoz invitáltak, majd a nő bepötyögött a keresőbe egy honlapcímet, hozzám fordult, s azt kérdezte:

– Bocsásson meg, kedves uram, kívánja megnyomni az entert? Vagy inkább csináljam én?