– A szemlélőnek az a benyomása, hogy ha az új médiatörvény nem váltott volna ki ennyire heves külföldi kritikát, a magyar társadalom éppúgy csendben venné tudomásul, mint az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozását vagy a magánnyugdíjak államosítását.Már nem számít fontos értéknek itthon a sajtószabadság?

– Az utóbbi húsz évben Magyarországon sajtószabadság volt, de közben jelentős változások történtek. Régen volt már a rendszerváltás. Akkoriban a sajtó nagyon fontos szerepet játszott, anélkül persze, hogy az újságírók egyetértettek volna egymással. A népesség többsége átérezte, hogy a sajtószabadság alapvető értéke az átalakulásnak és a demokráciának. Az emberek hittek abban is, hogy a rádiónak és a tévének – ezekből egy-egy volt – a pártoktól, de a kormánytól is függetlennek kell lennie. Ha valaki ma azt mondja, független sajtó, akkor valószínűleg az emberek kilencven százaléka megrántja a vállát, hogy ilyen nincs, és nem is létezhet.

– Az első médiaháború ma már eposzi ütközetnek tűnik: kétszázezer ember tüntetett, mozgalmak indultak, érzékelhető volt a felháborodás. Pedig egypárti médiahatóságról, kilenc évre választott elnökről, bírságokról, szerkesztőségi dokumentumok bekérésének lehetőségéről szó sem volt.

– Az egymást követő kormányok ezt az alapértéket sosem vették komolyan, akármilyen kormány volt hatalmon, megpróbálta megszerezni a közszolgálati hírközlő eszközöket. Állandó harc folyt a sajtó befolyásolásáért, és ebbe az emberek többnyire belefásultak. Van egy közvetlenebb ok is: mindaz, ami az elmúlt fél év során történt, sokkoló, bénító hatású mindazokra, akik a kormány politikájával nem értenek egyet. Legjelentősebb az alkotmány és az Alkotmánybíróság kérdése. Húsvétkor akarják elfogadni az új alkotmányt. Nekem ez blaszfémiának tűnik, mert egy partikuláris politikai képződmény, azaz a Fidesz a keresztény megváltás ünnepét, magát a jóistent saját parlagi ügyeibe keveri. Persze bár ez lenne a legnagyobb baj az új alkotmánnyal!

– Miért, mi a legnagyobb baj vele?

– Ez nem az ország, hanem a Fidesz alkotmánya lesz. Nem jó lépés, hanem politikai hiba, amit az Alkotmánybírósággal művelt a parlamenti többség. Németh László fordulatával: addig kussoltatják az Alkotmánybíróságot, míg olyan kicsi és jelentéktelen nem lesz, hogy belefér a Fidesz realitásaiba. Mert ez a lényege annak, hogy a nagy tekintélyt szerzett Alkotmánybíróságtól elvonták a törvénymegsemmisítés jogát, azt, amitől az, ami. Az elmúlt húsz évben ha valaki úgy érezte, hogy igazságtalanság érte, akkor még mindig számíthatott egy végső fogódzóra. Ez most megszűnt. Lehet, hogy a kormány gazdasági elképzeléseinek így simább lesz az útjuk, de az Alkotmánybíróság nem erre találtatott ki, s nem ettől növekedett a presztízse. A politikai bűn azonban elkövettetett. Ezek után a sajtótörvény már nem is meglepetés. Ez a liberális, azaz modern demokrácia elleni további lépés, egy olyan új rendszer kialakítása, ami ellentmond annak a demokratikus parlamenti kormányzásnak, ami eddig Magyarországon volt. Rengeteg hibával, persze, ki tagadná? Eléggé visszatetsző lett volna persze az is, ha az előző nyolc évben oly sok balsikert és bajt okozó politikai vezetés maradt volna hatalmon. De most ezt a hajráprovincializmust semmi nem indokolja. A kormány politikája nagymértékben épít a rossz ösztöneinkre, arra, hogy mindig büntetni és korlátozni kell. Számosaknak ez már nem öröm a Fidesz támogatói közt se. Meglesz ennek a böjtje.

– Ez a rendpárti igény teszi elfogadhatóvá a sajtó ellenőrzésének lehetőségét is?

– Megvan bennünk az a reflex, hogy ha valami sérelem ér bennünket, akkor oda kell csapni, meg kell torolni. Ezeket az ösztönöket civilizációs gátlásokkal lehet fékezni. A civilizáció fejlődik, időnként meg hullámvölgyekbe kerül. A Fidesz rájátszik ezekre a rossz ösztönökre, amik az emberek többségében úgy csapódnak le, hogy na, végre, valaki rendőrök és börtönök által rendet teremt, s így végre biztonságban élhetünk. Tehát azt mondják, hogy ha a sajtótörvényben korlátozások vannak, azzal nincs probléma, aki pedig megsérti, azt jól meg kell büntetni. Egyébként az, hogy csökkenjen a reklámok hangereje, a gyerekekre ne zúduljon erőszak, pornográfia, vagy hogy ne tapossanak bele valakinek a személyiségi jogaiba, helyes óhaj. Csakhogy közben a törvény egészében fenyegetettségi állapotot hoz létre. Az pedig álságos, hogy a médiahatóságról úgy beszélnek a kormánytényezők, mintha az független intézmény lenne, miközben a kormány a saját embereit rakta bele időtlen időkre. Ugyanakkor a kabinet nem akarja az ottani döntésekért közvetlenül vállalni a felelősséget. Ugyanolyan álságosság ez, mint az ügyészség története, amit persze nem akarok a Fidesz nyakába varrni, hiszen egyik kormány sem tudta megoldani a problémát. Az ügyészséget ugyanis nem függetleníteni kell a kormánytól, hanem alárendelni, hiszen az államügyész mint közvádló az állam jogpolitikáját képviseli, amelyért a kormány a felelős. De a kormány ezt eltolja magától, látszólag független, meg még függetlenebb intézményeket kreálva.

– Említette, az eddigi kormányok sokat tettek azért, hogy a közmédiumokat maguk alá gyűrjék. De egyenlő mértékben? Önt a rádióelnöki poszton Csúcs László váltotta, de ő ma már a függetlenség szobrának tűnik összevetve a mai rádióelnökkel vagy a köztévé új intendánsával. A közmédia megszállásának ez nem egy minőségileg új jelensége inkább?

– Ezek valóban létező különbségek.Miként az államigazgatásban is. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a kormányok, a balliberális kormányok is, állandóan beleturkáltak a közszolgálati rádió és televízió ügyeibe, s ezzel nemcsak az emberek fásultsága nőtt, hanem a színvonal is romlott. A hírszolgáltatás egyre csenevészebb, egyre provinciálisabb.

– Korábban azt nyilatkozta, hogy többféle demokrácia van, de a lényeg, hogy el lehessen kergetni azt a vezetőt, akivel elégedetlen a nép. De ha a vezető emberei utána is ott maradnak a stratégiai posztokon? Egyáltalán: a demokrácia csak a választások meglétén múlik?

– Nem lehet pontos határokat húzni. Lehet azt mondani, hogy összedőlt a köztársaság, vagy hogy ez már nem is demokrácia. De a demokrácia lejtőjén sokáig lehet lefelé haladni, a rosszhoz képest jöhet még rosszabb is. Azt azonban nem hiszem, hogy a XXI. századi körülmények között Európában tartósan autokratikus állapotokat lehetne létrehozni. Sokan példálóznak a weimari demokráciával, annak összeroppanásával. De ahhoz azt kell látni, hogy az első világháború után Németország összeomlott, emberek éheztek, gyerekek nyomorodtak meg. Erre jött még a kezelhetetlen világválság. Mindenki meg akarta dönteni „a rendszert”. Magyarországon az emberek nem rendszert akarnak dönteni, nem a demokráciát, a szabad vállalkozást, a szabad külföldre utazást, a tanszabadságot és a szabad iskolaválasztást akarják eltörölni. Szeretnének jobban élni, s többségükben elegük volt az előző liberális-baloldali kormányzásból – csak ennyi. Ha konzervatív párt lenne most hatalmon, nem prédikálna forradalomról meg rendszerváltásról. De hát a demokráciánkkal egy kicsit úgy vagyunk, mint a franciák a Maginot-vonalukkal voltak. Az ország, a jövőnk védelmében épült Magyarországon demokratikus intézményekből egy erődítmény. Aztán kiderült, hogy akár a Maginot-vonalat, ezt is meg lehet kerülni. A választások óta valami ilyesmi történik, és az állampolgárok többsége ezt azért fogadta el, mert úgy gondolta, jobb lesz az élete.

– Jobb lesz?

– Bárcsak jobb lenne! Az okoz majd bajt, ha ez az elképesztően nagy mértékű várakozás beteljesületlen marad. Azt mondták a Fidesz politikusai, hogy romokban van az ország. Lelkük rajta. És akkor most mi van? Nagy-nagy intézményi zűrzavar. Nem vitatom, hogy jót akarnak. De butaság és politikai parlagiság amit és ahogy csinálnak. Nem célszerű egyszerre ennyi fronton támadni, és ennyi ellenséget szerezni. Az se volt helyes, amikor a Gyurcsány-kormány sok fronton akart egyszerre reformküzdelmet indítani. De hol vagyunk már az akkori mértéktelenségektől! Korábban is rossz hírünk volt a gazdasági ballépések miatt, de most a kormány döntéseinek jóvoltából a fél világgal kerültünk szembe. S ebből nem fogunk egyhamar kikeveredni, mert a kormány és tábora a nemzetközi sajtóban feltorlódó kritikákat hajlamos lesz önhibáján kívüli, nemzeti sérelemként felfogni.

– Lehet következtetéseket levonni egy társadalom állapotáról abból, ha egy kormány kétharmados többséghez juthat úgy, hogy ember nem tudja, mit is akar kezdeni ezzel a felhatalmazással?

– Én ezt másképp láttam. Formálisan valóban nem ismertettek programot a választási kampány során, de aki egy kicsit is emlékezett, gondolkodott a Fideszről, a párt előző kormányzásáról, az azért sejthette, mire számítson. Noha ennyi ballépésre és bajnövelő politikai hibára aligha számított bárki is – még a Fideszfrászban szenvedők se. Ez igaz. S kiderült, hogy a Fidesz meg akarta kerülni a Maginot-vonalat, azaz a demokratikus intézmények által a kormányhatalom elé állított akadályokat. És látjuk, sikerült. Csatát nyertek, kétségtelen. De háborút aligha. Nos, ezt a csatározó politizálást minduntalan a miniszterelnök személyéhez szokták kötni, miszerint egyedül minden tőle függ. Nagyon nem értek egyet ezzel, hisz ezt nem egyedül csinálja. Ehhez az egész vezetői körének hallgatólagos beleegyezése, sőt lelkesedése és támogatása kell. Ezt együtt csinálják.

– A jogkorlátozó intézkedések újra felébreszthetik a vágyat a rendszerváltás eredeti értékei iránt?

– Hogy mikor és milyen mértékben, azt nem tudom, de remélem, igen. Mert hozzászoktunk, és főként a fiatal generációk ezeket a szabadság- és politikai egyenlőségértékeket természetesnek veszik. Az pedig úgy van: ha visszavesznek valamiből, az egy idő után elkezd fájóan hiányozni. Legalábbis én ezt hiszem. Ha az 1929-es válság kezelését összevetjük e mostani válság kezelésével, óhatatlanul felmerül az emberben, hogy az akkori és a mostani keserű viták ellenére mintha az emberiség mégis képes lett volna így, össz egészében tanulni abból, miként is kell egy válságot kezelni. Ez azért aprócska derűlátásra okot ad. A másik az a húsz év demokráciája. A magyar történelemben nem adatott még máskor ilyen hosszú demokratikus időszak. Mindenki azon siránkozott, milyen fejletlen ez a demokrácia, mennyit kell még tanulnunk. Mégis, húsz évig demokrácia lehetett, mégpedig korszerű, modern demokrácia. Egy idő után észre se vettük, hogy szabadon élhetünk és beszélhetünk. Ennyi idő alatt rengeteg olyan reflex alakult ki az emberekben, ami természetessé vált. Ez azért csempész némi derűt az ember szkepticizmusába.

„Csatát nyertek, kétségtelen. De háborút aligha”