Megérti, mondta, hiszen ő frakcióvezetőként ugyanezt élte át a Fidesszel 2006-ban, a választások után. Bármit is mondtak, tettek, az egész egyszerűen nem hatott. Mindaddig így volt ez, amíg el nem jött egy fordulópont. E ponton viszont a kommunikációjuk elkezdett működni. Őszöd, vághatná rá azonnal az olvasó, de nem: Navracsics ezt a pontot 2006 nyarára, az augusztus 20-i tűzijáték tragédiájára, majd az azt követő kormányzati tehetetlenségre és következetlenségre tette. Ettől kezdve a Fidesznek szinte semmit sem kellett tennie, egyszerűen csak érzékelhetővé vált a kabinet kormányzóképességében való általános elbizonytalanodás. Ezt a folyamatot tetőzte be a következő hónapban Őszöd. A negatív spirálból aztán a kormányzó pártok már képtelenek voltak kitörni, sőt minden kísérletük csak még erősebb örvénybe sodorta őket. Az eltántorodó szavazók szinte belehullottak a magát erősnek, kormányzóképesnek, magabiztosnak mutató Fidesz karjaiba.

És valóban, erősek voltak, kormányzóképesnek látszottak.

Most, a médiatörvény kapcsán nagyon úgy tűnik, hogy a Fidesz kerül negatív spirálba – bármit tesznek is, ellenük fordul. Az első külföldi bírálatokat követő reakcióik nem azt a hatást keltették, amit általában idehaza szoktak az erőt és magabiztosságot sugalló kijelentések, amelyek hallatán a párt biztos szavazói elégedetten dőlnek hátra, hogy „igen, ezek a mi fiaink jól megmondták, abcúg”, hiszen az ott, a határokon túl, már egy másik közeg, más szocializációval, amely „a szegény kancellár asszony kabátlopási ügybe keveredett” jellegű kiszólásokat inkább a „nekem csobogsz, kicsi patak?” értetlenségével és kétségkívül meglévő erőfölényével fogadja. Azt, hogy a Fidesz mennyire beleragadt önnön fölvett és 2006 augusztusa óta csak egyre fokozódó pökhendiségébe, jelzi, hogy képtelenek voltak ebből váltani, holott a napnál is világosabb volt már, hogy minden, a világot tájékozatlan hülyének, az originális bírálókat egytől egyig elvetemült baloldalinak láttató reakció újabb, még vadabb hullámokat kavar majd.

A magabiztosság azután egyik pillanatról a másikra odaveszhetett. Az egyik nap bejelentik a médiatörvény hiteles angol nyelvű fordításának elkészültét, majd másnap kiderül, hogy a fordításból még fontos cikkelyek hiányoznak, és akkor még egyetlen szót sem ejtettünk arról, hogy Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes elképzelhetőnek tartja a bírálatok nyomán a törvénykorrekciót, majd beosztottja, a kommunikációs államtitkár egy nappal később már elképzelhetetlennek minősíti, hogy végül Orbán Viktor bejelentse, ha az Európai Unió akar változtatást, annak természetesen nincsen akadálya.

A kommunikáció azonban a felszín csupán. Ezen a felszínen burjánzanak a már megszokott örökzöldek. „A Fidesz antidemokratikus, autokrata, maga alá gyűrt mindent, bebetonozta a hatalmát, és ezt így már nem tűri a civilizált Nyugat” – ez megy az egyik oldalon. „A megszorítások elkerülése érdekében az innen eddig már sok hasznot kiszívó multinacionális cégek is vállaljanak részt az ország bajaiból, és most ezért az egyébként teljesen eurobarát médiatörvény ürügyén áll bosszút rajtunk a Nyugat” – ez jön a másik oldalról. Eközben valójában senki nem érti, hogy mi is történik itt, miért ez a nagy felzúdulás, mivégre másfelől a pökhendi provokáció.

Tényleg szükség volna egy rendes médiatörvényre. Az, amit a Fidesz–KDNP-többség átvert a magyar Országgyűlésen, akár még lehetett volna jó is, csakhogy rossz lett. És nem azért rossz, mert minden elemében alapvetően elhibázott volna, hanem azért, mert nem gazdasági, hanem tartalmi szempontok miatt tereli egy akolba a központi hírgyártást. Belekerült továbbá néhány olyan cikkely, amelynek alapján valóban elhallgattatható az az orgánum, amelyet adott esetben a kormányzó pártok el akarnak hallgattatni. Ami ez utóbbiakat illeti, még csak azt sem lehet jó szívvel állítani, hogy ezek a paragrafusok előre megfontolt, aljas indokból kerültek volna bele a jogszabályba, meglehet, sokkal inkább túlbuzgóságból, felületesen kezelt agresszivitásból. De azt már biztosan ki lehet jelenteni, hogy ha a bírálatok nyomán is benne hagyta a kifogásolt pontokat a többség, akkor az vagy tényleg ártó szándékkal történt, vagy pedig a már tényleg mindent eluraló kivagyiságból, a tévedhetetlenség látszatának megőrzése miatt. Egyik lehetőség sem túl kecsegtető.

De önmagában még ez sem váltana ki nemzetközi botrányt, még akkor sem, ha a sajtó szabadsága valóban olyan érték, amelyet Európa szenvedélyesen óvni próbál, ha veszélyben látja. Nem indokolja önmagában a kormány elleni szinte egységes nyugat-európai fellépést a multinacionális cégek különadója, sem a magánpénztári nyugdíjak államosítása. Kevés ehhez a Költségvetési Tanács felszámolása, az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése, az Állami Számvevőszék pártemberekkel való feltöltése. Mindez külön-külön kevés, de így, együtt már túllép a tűréshatáron. Elszámolták magukat. Azt hitték, hogy mindent megtehetnek és mindent lenyelnek tőlük, és majdnem igazuk is lett, majdnem mindent megtehettek szó nélkül. Azt már viszont nem, hogy a sajtóra is pórázt vessenek, a rendszer legeslegutolsó elemére, az egyetlen megmaradtra, amely még képes rámutatni arra, hogy valami esetleg mégsem a kellő irányba halad, mert ezt már sem az ÁSZ, sem a Költségvetési Tanács nem fogja megtenni és legalábbis kétséges, hogy az Alkotmánybíróság megteheti-e.

Ezért tüntet a sajtó ma még magát szabadnak tartó része, és ezt a tiltakozást is kíséri a ballibsizés jobbról. Holott mégiscsak szakmai kérdésről lenne szó, arról, hogy le lehessen írni mindent annak, ami. Ezzel ne járjon veszélyérzet, annak a lehetősége, hogy ezért valaki – bárki – olyan bírságot róhat az adott orgánumra, hogy az ezerszer is meggondolja, teret engedjen-e a jövőben a valóságnak. És ha ez nem szakmai kérdés, akkor semmi nem az. Ebben nincs politika, nincs hit – szavak vannak, mondatok. Igaz szavak, igaz mondatok. Mint mondjuk a Magyar Nemzet-es Lukács Csabáé pár napja az egyszerűsített honosítási eljárás bevezetésének napján: „...felvilágosítottak, hogy bár eddigi papírjaimon a szülőhelyem Odorheiu Secuiescként szerepel, ha akarom, a magyar okmányokban a települést eredeti nevén, Székelyudvarhelyként fogják szerepeltetni. Akartam.”

Mondatok vagy számok.

Akár paragrafusok.

Meg ízlés. Az az ízlés, amely a szakmaiságot óvó konzervatív Schmidt Máriából szakad ki annak hallatán, hogy a Fidesz-kormány lehetőséget teremtene az ügynökjelentések hazacipelésére. Ez ugyanis a szakmát veszélyezteti, amit magára valamit adó történész egész egyszerűen nem hagyhat szó nélkül. Arról az ízlésről van szó, amely a Fidesszel már csak világnézeti szempontból is rokonszenvező jogászokból, köztük az Alkotmánybíróság első elnökéből, Sólyom Lászlóból szakad ki annak láttán, mit művelnek az egykori rendszerváltó vezetésével a magyar jogrenddel. Arról a szakmai ízlésről, amely föllelhető a közgazdász Mellár Tamás szavaiban, amikor a kormány gazdaságpolitikai lépéseit bírálja, és arról a szakmai ízlésről, amely kikényszerítette Pokorni Zoltánból, hogy ne tűrje tovább tétlenül a kereszténydemokrata Hoffmann Rózsa elképzeléseit.

Ez a szakmaiság az, amely képes változtatni a politika kiszámíthatatlanságán, és ez az, amelyre megpróbál rátelepedni a politika, ki így, ki úgy. Nem az ellenzék gerjesztette a médiabotrányt, nem, hanem a sajtó szakmai elkötelezettsége. Szinte az utolsóként azok közül, akik még úgy szólhatnak, hogy azt a hatalom kénytelen legyen figyelembe venni. Bizonyosan rossz ezzel szembesülni. Az erő megvan, a kormányzóképesség is, a magabiztosság viszont megcibálva. A Fidesz örvénybe került, és azt mondják, ha valaki ilyenkor kapálódzik, még mélyebbre süllyed.

Az pedig senkinek – senkinek – nem lenne jó.

Orbán Viktor a Népszabadság szerkesztőségében 2008-ban– szakmai alapon