Tudom, nem könnyű ezt a hazaérkező érzést megmagyarázni egy olyan magyar embernek, aki világéletében anyanyelvén vette a kenyeret a sarki közértben. Akit nem úgy írt körül a hatóság, hogy Romániában élő magyar nemzetiségű román állampolgár (röviden: rommagyar). Pláne azért nehéz, mert a politika mindent elkövetett, hogy a szavakra rátegye a maga súlyait. Nem vagyok naiv: a körülírás nyilván most is megmarad, de a „magyar” benne legalább egyszerűsödik. Még akkor is, ha majd az, aki élni kíván vele, tapodtat sem mozdul szűkebb hazájából.

Csakhogy a politika most sem kívánja érintetlenül hagyni ezt az örömöt. Azonnal a maga hasznát keresi benne. Egyre inkább erősödnek ugyanis azok a hangok, amelyek választójogot is kapcsolnának a most megszerezhető állampolgársághoz. Nem kell itt Mikola István szavait idéznünk, hogy belássuk, mi is lenne ennek a hozadéka. Igen hosszú távra. Csakhogy ezzel máris súlyos árny vetülne a nemzetegyesítő gesztusra: nem eleve egy politikai játszma eszköze volt az elvi döntés? Nem trójai faló az ajándék? Hiszen nyilvánvaló, hogy egy szavazás esetén nem az erkölcsi megfontolás, hanem egy másfajta érzelem, a hála vezetné a kezeket. (Netán a bosszú. Ugyanis a szocialisták által vizionált sok millió román munkavállaló rémképe sokáig sajogni fog még. Talán most látni, milyen súlyos hiba volt efféle ostobaságokkal előállni.) Viszont így már nehéz lenne elűzni a gyanút, hogy nem a honosítás volt a cél, nem az egyes ember volt fontos az anyaországnak, hanem csak a jó helyre tett voks. Nem az ország, hanem egy politikai párt érdeke diktált. Vajon ekkor is jólesne a gesztus?

A választójog további kérdéseket is felvet. Vajon akkor a magyarországi kampány és annak hangulata végképp átköltözne Erdélybe, a Vajdaságba, a Felvidékre? Hogy a pluralizmus végképp megosztottságba, a sokszínűség az itt jól ismert szakadékokká váljon? Mennyiben rontaná egy állandósuló kampányhangulat az ottani magyarság érdekeinek érvényesítését, hiszen sok esetben egységesen kell fellépniük a többségi akarattal szemben. Mennyire értené egy csíkszeredai székely ember a magyar nyugdíjvitát? Pedig hát erről is szavazna majd... És mit érezne mindebből a bőrén? A hétköznapokban? Az ő életét csak érintené a döntés, a miénket meghatározná.

Az effajta lehetőségnek, jognak csak úgy van értelme, ha kötelezettségekkel is jár. Az adja meg súlyát, tartását. Ha döntésének következményeit meg tudja osztani a többiekkel. Velünk. Ez a választás igazi felelőssége. Ehhez nem akármilyen bölcsességgel kellene rendelkeznie a példaként felhozott székely embernek. Okosan navigálni a román és a magyar érdekek között, jól választani itt és ott, s lehetőleg úgy, hogy egyik se oltsa ki a másikat. Egyik se forduljon a másik ellen.

Mert a végén könnyen lehet majd, hogy sehol sem lesz otthon.