Az omlás virágai
Baglyas Gyuri valósággal ódzkodott a fővárostól. Taszította az ott uralkodó közöny. Nem tudott csukott szemmel elmenni az aluljárókban élő hajléktalanok és a Rákóczi téren előzékeny testi szolgáltatást nyújtó hölgyek mellett. A társadalomtudományi kar lelkes hallgatójaként igazi szociális terepnek érezte az utcákat. Változtatni akart, felnyitni az emberek szemét.
Kis naiv… – gondolták a barátai. Szociálpolitikus diplomáját átvéve azonban rá kellett jönnie, hogy ez az elhatározás már sokak fejében szöget ütött, mégis mindenkinek beletört a bicskája. Csakhogy az a mindenki nem költözött be önként és dalolva a nyolcadik kerületi Diószeghy Sámuel utcába…
Amikor párjával, Domján Manóval lakást béreltek a Nyóckerben, nem sokat tudtak a környékről, a bérházról is csak annyit, valaha Radnóti Miklós is ott lakott. Sötét legendákat hallottak viszont a közbiztonságról. Nem váratott magára sokáig a tapasztalat, amely bebizonyította, ezek a legendák nem alaptalanok. Már első este egy csapat rendőr állta el a házuk bejáratát, mert a közelben lelőttek valakit, alig tudtak bejutni újdonsült otthonukba. De ez sem riasztotta el őket az általuk később romantikusnak nevezett sétáktól a Magdolna utca és a Népszínház utca vonzáskörzetében. Az ott töltött hónapok alatt Baglyas Gyuri ugyanis felfedezte a környék egyediségét: az elkerülendő számára vonzóvá, a zavaró érdekessé, a bosszantó pedig egyszerűen csak mássá vált.
– Ez egy laboratóriumi sziget, aholmindenki ismeri a másikat, és ha valaki lenézett a körfolyosós ház szűk gangjáról, kiszuperált választási plakátokkal pingpongozó gyerekeket látott az udvaron, majd a szomszéd lakásba áthívták egy „friss házira”, csak a poharat kellett hoznia. Ott valahogy belefért a vadság, nem néztek ki maguk közül akkor sem, ha egyedül a mi lakásunkban volt vécé – meséli.
Még egyetemi éveiben ösztöndíjjal eljutott Svédországba, ahol szembesülnie kellett a ténnyel, hogy ott minden megvan a szociális szakmában, ami akár itthon is lehetne. Így többször is előjöttek a „bezzeg a svédeknél” kezdetű mondatok. Ám a folytatás néha nem egy pozitív ellenpélda volt, ugyanis a bezzeg svédeknél hiányzik az egészséges izgalom vagy félelem. – A kinti hangulat nagyon IKEA-s, nagyon steril. Ott minden anynyira rendben van, annyira jó, hogy az már-már unalmas. Afféle tehetetlenséget éreztem a tökéletességben – emlékszik vissza. A legnagyobb élménye mégis az volt, amikor egyik tanára házába ellátogatott. Tipikus svéd fogásokat ehetett, láthatta, hogyan él egy igazi svéd. Ez az apró gesztus szöget ütött a fejébe: ezt honosítani kéne. Négy évvel ezelőtt elhatározta, hogy szociotúrát indít, amely fogalom persze előtte nem képezte részét a magyar szókincstárnak. Baglyas Gyuriék eleinte nem is gondoltak a magyarokra, a nyolcadik kerületi idegenvezetésről tájékoztató első szórólapjaikat csak angolul nyomtatták ki. Vendégkörüket amerikai és nyugat-európai turisták alkották, akik a Nyócker málló falai között iszogathattak lokálpatrióta kocsmákban, megmaradt golyónyomokba dughatták ujjaikat, és eljuthattak egy muzsikus cigány család otthonába is. Ha ugyanis kultúrát akar megismertetni, az embert kell megmutatnia, mert szerinte az ember maga a kultúra. Egy várost másképp is meg lehet nézni, bekukkantani a színfalak mögé, ahol a díszelőadás helyett a puszta valóság, az izgalmas, átélhető, megtapintható világ tárul fel.
A hírük mendemondaként kezdett terjedni Budapesten, és amolyan városi legendaként találgatták sokan, hogy ez a túra valóban létezik-e, vagy sem. Az egyik róluk szóló riportot felcímkézte valamelyik televíziós stáb: a Gettótúra. Ez a kifejezés két évre megbélyegezte munkájukat. Az internetes oldalakon, blogokon szitkozódó írások jelentek meg: „miért kell a cigányokat, zsidókat mutogatni… miért pont a legtrágyább részre viszed a szerencsétlen külföldit… miért kell lejáratni Magyarországot?”
A turisták azonban abszolút másképp reagáltak a józsefvárosi impressziókra. A vatikáni rádió egyik munkatársa például azt mondta: soha nem gondolta volna, hogy egy városban minden lépésben enynyire benne van a színes kultúra és történelem egyszerre. Majd lassacskán a magyarok is kíváncsiak lettek, rájöttek, hogy itt valami izgalmas ismeretlen dolog lapul a háttérben. Bár akadt olyan delikvens, aki árpádsávos-trianonos pólóban jött el a zsidó-Budapest túrára, ám végül levetkőzte passzív agresszióját, és ő lett a legérdeklődőbb a séta végére. A szomorú inkább az, amikor iskolás csoportot kalauzolnak, és a kísérő tanár nem jön be a roma családhoz, mondván, majd kinn megvárja őket…
De vajon a magyar társadalom megérett már az efféle szociotúrákra? Baglyas Gyuri szerint igen, de még van hova fejlődni. Ma már a csapból is az folyik, hogy légy toleráns, különböző szervezetek, alapítványok alakulnak. A társadalom, amiben élünk állandó mozgásban van, normális módon változik, napról napra formálódik. Ez a fejlődés az oka annak, hogy létrejött az a célközönség, amelynek megéri ilyen túrákat szervezni. Bár a szórólapokon lévő programban cenzúra nélkül szerepel a cigány család szószerkezet, amely a nyolcadik kerületi szállodák számára túl vibráló felirat egy szál papíron. –Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány vendég jött a környékbeli hotelekből – mondja –, pedig hol máshol lehetne ez népszerűbb programajánló.
Tavasszal a józsefvárosi polgármester is felfigyelt Baglyas Gyurira és idegenvezetőire, és Józsefvárosért díjjal jutalmazta a különc idegenforgalmi csapatot, így felkerülhettek a kerület arcképcsarnokába, oda, ahol lényegében a legfiatalabb díjazottként mosolyoghatnak Semmelweis Ignác portréjának szomszédságában.
