Aki nem gondoskodik a háza előtti járdaszakasz síkosságmentesítéséről, az ötvenezer forint bírságot fizet, plusz még a delikvens táppénzkülönbözete.

Az következne mindebből, hogy a járdát mindenképpen sózni kell, baj abból nem lehet. Magunk is itt laktunk egykoron, tudjuk, mi az: ha havazásra áll, ajánlatos még este felszórni a járdát, aztán ha esik, ha nem, másnapra garantáltan nincs jég, vagy ha esetleg mégis, megszámoljuk a sebesülteket, majd este dupla adagot szórunk a járdára, esetenként hamuval kombinálva.

Ennek a világnak van most vége. Rendeletben írták elő ugyanis, hogy az utakat, járdákat tilos a hagyományos sóval felszórni, mert károsítja a környezetet, aki ennek ellenére közönséges konyhasóval sóz, ötvenezer forint büntetésre számíthat. Teoretikusan szemlélve kilátásainkat, az a végtelenül egyszerű helyzet állt elő, hogy teljesen mindegy, mit csinálunk, sózzuk-e a ház előtti járdát vagy nem sózzuk, így is, úgy is megbüntethetnek ötvenezer forintra.

Mindez egyetlen szót sem érdemelne. Akinek volt szerencséje a nép akaratából fogant nemzeti együttműködési rendszer legelső szellemi termékét, a Nenyit áttanulmányoznia, márpedig ebben a szerencsében mindannyian részesülhettünk, az csöppet sem lepődik meg. Mire beköszönt a tavasz, a Magyar Köztársaság lesz a világ legelső olyan jogállama, amelyben minden jogszabály diszharmóniában van a többivel, sőt most már kifejezetten az a trend látszik körvonalazódni, hogy a törvényalkotás kizárólagos célja és értelme valójában olyan törvények kidolgozása, amelyek már saját magukkal is ellentmondásban vannak, így senki se ismeri ki magát.

Ez azzal a végtelen előnnyel is jár, hogy az emberek bármit tesznek, nem tudhatják, hogy nem a bűn útját járják-e éppen. Nem véletlen, hogy a nemzeti ügyek kormányának eddigi tevékenysége alatt a jogalkotás mint olyan, végre az individuum, a nagybetűs EMBER irányában mozdult el: néhány eltévelyedett római diktátortól eltekintve még soha ennyi névre szóló, személyre szabott törvényt nem hoztak, mint nálunk fél év alatt; elképzelni is rossz, mi lett volna, ha a kormányzópártnak nincs nyolc éve felkészülnie a kormányzásra.

A sónál ez úgy nyer értelmet, hogy a legnagyobb sófelhasználó, a pesti közterület-fenntartó vállalat környezetvédelmi osztályvezetője az Origo hírportálnak elmondta, ragaszkodnak a jól bevált konyhasóhoz, és eszük ágában sincsen mást használni. Ez egyenes beszéd, és pont belefér a képbe: a cég vezérigazgatója korábban ugyanennél a cégnél többmilliós áltanulmányok ügyébe keveredett, ebből kifolyólag a honi gyakorlat szerint most akár előzetesben is ülhetne, ám mivel politikailag a helyes oldalra állt, kinevezték vezérigazgatónak, ami viszont azzal a kiváltsággal is jár, hogy azzal sóz, amivel akar, sőt akár tanulmányokat írathat annak megcáfolására, hogy az ő sója mérgezné a környezetet.

Mindezen gondolatainkat természetesen nem felejtjük el volt feleségünkkel is megosztani, erősen figyelve közben arcvonásait, volt feleségünk ugyanis már tíz éve a mai kormánypártra szavaz. Egy időben úgy véltük, szerény személyünk miatt, dacból, hogy direkt ellenünk legyen, aztán kiderült, dehogyis vagyunk mi ennyire fontosak, volt feleségünk csak a kommunistákat gyűlöli. De a korszellemnek megfelelőn egészen mélyen, intravénásan, amit mi igen nagy tiszteletben tartunk, már csak azért is, minthogy volt feleségünk annak idején KISZ-titkár volt. Mindez nem zavar bennünket, gyűlölete nem ránk irányul, soha nem is ismerősre, konkrét személyre, hanem általában a kommunistákra; időnként nagyokat csodálkozunk is, hogyan lehetséges az ebben az országban, hogy akik a kommunistákat leginkább gyűlölik, azok a kommunista stílust, hozzáállást és főleg a módszereket kifejezetten üdvözlik, sőt azonosulnak velük.

Még az a szerencse, hogy volt feleségünk mérnök, s tudja, hogy a sózás komoly elmélyülést, erős koncentrációt kíván, nincs idő ideológiai alapvetések tisztázására. A helyzet ráadásul a vártnál is bonyolultabb. Az egyik hírportál megkereste a kormány környezetvédelmi államtitkárát, Illés Zoltánt, hogy mondja meg, akkor most szabad-e sózni vagy nem szabad. Az államtitkár válasza nemcsak hogy kimerítő volt, de perspektivikus is, benne van nemcsak a jelen, de a dicsőséges jövő is, amennyiben a „véleménye szerint, ha valaki előkészületeket tesz a síkosságmentesítésre (előző este felsózza a járdát, mert úgy hallotta, hogy reggel lefagy a hó vagy az eső), akkor bírságolható. Ha már a jeges járdát sózza, akkor viszont nem”.

Oly szép a gondolatsor s oly finom a vonalvezetése, hogy a magunk részéről egyenesen az alkotmány preambulumába tennénk. Ami viszont a gyakorlatot illeti, ha jól értjük, akkor a törvény kifejezetten arra ösztökéli a házlakókat, hogy várják meg, míg a házuk előtt kőkeményre fagy a csapadék, s csak azután sózzanak; a jegesedés legbiztosabb jele, ha ablakunk alatt egyfolytában seggen csúszó embereket látunk, ezt tapasztalva haladéktalanul és nyugodt lelkiismerettel el lehet kezdeni a sózást. Más oldalról nézve, az államtitkár nem kevesebbet sejtet a társadalom tagjaival, mint hogy az a só, amelyiket a jegesedés után szórnak ki a járdára, nem káros a környezetre, míg amit a havazás előtt terítenek szét, az füstölgő vitriolként hatol be a flórába, és kietlen, terméketlen táj marad utána.

Mármost Illés Zoltán a kormány egyik legokosabb embere, s mint vegyész, doktori címet is szerzett. Ezt örömmel írjuk le, a napokban olvastuk ugyanis kitűnő kollégánk egyik glosszájában, hogy a kormánypárt igen komoly káderhiánnyal küszködik, példának okáért a közszolgálati médiumok élére kinevezett vezetők együttvéve nem tudtak összehozni egy bölcsész- vagy jogi diplomát, egytől egyig mind az általános iskolák alsó tagozatára érvényes tanítóképzői vagy népművelői oklevelet szerzett, egyedül a Duna Televízió egykori Hír TV-s főnökének van komoly képzést feltételező diplomája: ő legalább zenetanár. Ami a nemzeti együttműködési rendszer lényegét természetesen nem érinti, hiszen attól, hogy egy önkényuralomban csupa iskolázott ember ül a vezetői posztokon, a szisztéma még ugyanaz marad, azt viszont minden diktatúrában idegesítő még külön is elviselni, hogy képzetlen, fafej emberek rendszabályozzák az országot.

Ez fontos. Volt feleségünk ugyanis azt mondja, teljesen fölösleges idegeskedni, mert hiszen úgyse büntetnek majd egyből, előbb csak figyelmeztetnek, sőt később se tehetnek semmit. Ahhoz ugyanis előbb ki kell jönnie a hatóságnak, hasra feküdnie a járdán és megízlelni a kövezetet, sós vagy nem sós. Igen ám, de ha kiderül, hogy sós, honnét tudja majd a hatóság, hogy mikor került oda az a só: fagy előtt vagy fagy után? Ezek az élet igazán nagy kérdései, ám a magunk részéről nem vitatkozunk volt feleségünkkel, sőt egyáltalán senkivel se vitatkozunk: mióta bevezették nyáron a visszamenőleges hatályú törvénykezést e hazában, részünkről nincsenek részletkérdések a fennálló kurzust illetően, mi kizárólag a sóra koncentrálunk.

Aki rendesen viselkedik, annak ezután se fog baja esni, mondhatnánk erre megnyugtatásképpen, s ehhez sófronton is minden lehetőség adott: a prospektusok szerint két színmagyar termék, a Vinasz meg a Transheat is jobban olvasztja a jeget, mint a konyhasó, s nem károsítja a környezetet. Némi problémát okozhat ugyan a havi félmillió nettó alatt keresőknek, hogy az ipari sónál nagyságrendekkel drágább, ezenfelül az előbbinek mélybarna színe is van, ami erősen fog, ezért leginkább csak barna cipőben ajánlatos a használata, utóbbi viszont színtelen, ellenben csípős szag árad belőle, amit tél végére azért meg lehet szokni, ha nagyon akarja az ember; márpedig ki ne akarna hasznos és rendes tagja lenni a társadalomnak.