Az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulásának 40. évfordulójának megünneplésére érkezett a Református Kollégiumba. Spontán tapsviharral fogadta a hotel környékét megtöltő „nyakas cívis” nép. Ezt nem lehetett megszervezni. Három és fél évvel később (egy mai parlamenti ciklusnál rövidebb idő elteltén), 1988. május 22-én bejárta a sajtót a kép: a párt és az ország 32 évig legnépszerűbb, nemzetközileg elismert reálpolitikusa főtitkári posztjától megfosztva, bottal járó feleségével kéz a kézben, az asszony retiküljével a baljában botorkál lefelé a pártkongresszus lépcsőjén. Kifelé a hatalomból, be a történelembe.

2010. július végén a Die Welt arról kérdezte a kétharmados parlamenti többséggel választást nyert Orbán Viktort: miként lehetséges, hogy az egykori kommunista diktátor, Kádár János a szabadságszerető magyarok körében az ország legrokonszenvesebb XX. századi politikusa? A miniszterelnök válasza: „a halottaknak mindig van egy előnyük az élőkkel szemben... az ember szelídebben tekint rájuk, és hajlamos arra, hogy megszépítse a dolgokat... A halál jobbá teszi az utókor ítéletét. Minden politikussal így történik ez, egyszer majd velem is”.

És valóban: nem vethetjük a szemére egyetlen politikusnak sem, ha elhivatottságában a történelemkönyvek lapjaira vágyik, a méltányos utókor ítéletére számít. Bár a kormányfő itt nem is erről, csupán nosztalgiáról beszél. A nosztalgia szelíd anekdotázása és a történelmi ítélet kegyetlensége nem fedi egymást. Az utóbbi egyetlen kérdésre keres választ: talált-e a hatalom gyakorlója kellően magas „pontot”, hogy onnan széttekintve észlelje az éles körvonalakat a történelem horizontján. Van-e ahhoz szeme, hogy felismerje a társadalmakat mozgató öszszetett erőket? Képes-e társadalmát a jövő felé irányítani? Képes-e a világ mértékével, vagy legalább európai léptékkel mérni, amikor hazája helyét kijelöli, s meg tudja-e értetni, hogy ennek tükrében mit, miért tesz?

Hét hónapnyi Fidesz–KDNP-kormányzás után, 2011 „sorsdöntő” éve előtt, mi más horizontot látunk, mint a kormányfő. Innen tekintve a miniszterelnök tragédiával fenyegető úton halad. Jó kérdéseket tesz fel, de rossz válaszokat ad amikor „új jövőbe” akarja vezetni az országot. Főként, mert rendet akar tenni egy valóban slampos országban, de ez nem a szabadság termékeny rendje lesz, hanem a rend meddő rabsága. Ilyen élet csak a polgári demokrácia határvidékén élhető.

A magyar sorskérdés évszázadok óta alig változik. Európával, Európában, az európai értékek szerint élünk-e – amihez ritka lehetőségként ma minden megadatott –, vagy keresgéljük a „magyar népléleknek” megfelelő „magyar utat”. Ha az utóbbi hét hónapot tekintjük, azt látjuk, Orbán Viktor, nyomában a kabinet és a kétharmados parlament minden mozdulatával e zsákutcába taszigálja az országot.

Törvényei – a választókerületi határok újrarajzolásától, a sztrájktörvény módosításán át a médiaalkotmányig, a hatalommegosztás felszámolásától, az új alkotmányig, a transzmissziós államelnöktől a megnyirbált alkotmánybírósági hatáskörökig, az ellenzékben még a hatalom megbénítására használt népszavazás negligálásáig, a közalkalmazottak indoklás nélküli kirúghatóságáig, az ügyészség kisajátításától a független Költségvetési Tanács felszámolásáig – arra irányulnak, hogy a társadalom demokratikus megnyilvánulásainak még a lehetőségét is befullaszszák. Eddigi hatalomgyakorlása, és a készülő alkotmány, az annak nyomán beígért újabb törvények mind messzebb lökik az országot a polgári parlamentarizmustól.

Hogy a kormányfő furfangos jogászként ügyködött, afelől semmi kétség. A kormányzás a nemzeti együttműködés és a nemzeti konzultáció lózungjával kezdődött, amiből mára már csak a kétharmados felhatalmazásra való szüntelen hivatkozás maradt. A következő varázsszó az új alkotmány, amely jogilag is bebetonozza az áprilisi „alkotmányos forradalmat”. Ezt az eddig elfogadott törvényeket tekintve inkább alkotmányos puccsnak kell neveznünk. Az első hét hónap első pillantásra érthetetlen, öldöklő törvénykezési rohanásának egyetlen oka volt: befejezni a művet, nehogy idő előtt kiszaladjon a parlamenti többség alól a társadalmi támogatottság.

Az új alkotmány elfogadásával viszont akár már a semmibe is tűnhet a parlamenti kétharmad, a kormány a saját alaptörvényére hivatkozva tehet meg bármit. S akkor már más lehetőség híján végképp az utcára szorulhat az ellenzék, köztük az „ancien regime” hívei. Akiknek hatalmát a fülkeforradalom megdöntötte, s akik a „bukott rendszert” védik. Hogy az ancien rezsim maga volt a III. Köztársaság? Apróság.

Az alkotmányozás menetrendjét maga a kormányfő közölte a Magyar Nemzet karácsonyi számában. Jogi nonszensz az egész. Február végén, március elején nemzeti konzultáció kezdődik önkormányzati közmeghallgatásokkal. Március 15-én azonban már ünnepélyes deklarációval alkotmányozó nemzetgyűléssé nyilvánítja magát a parlament, ami nem jelent jogkörbővítést, csupán azt, hogy április 25-ig, a tavalyi „alkotmányos forradalom” évfordulójáig semmilyen más kérdéssel nem foglalkozik a Ház, csak az alkotmánnyal. Aztán ezen a húsvéthétfőn el is fogadják az új alaptörvényt, nyomában a belőle következő más jogszabályokat. Ezzel a III. Köztársaság alkotmányos átszervezése – haláltusája – véget is ér.

Mit kapunk helyette?

Biztos, hogy szikár, egységes szellemiségű dokumentumot. Gyökerei visszanyúlnak majd a magyar történelmi hagyományokhoz. Na nem 1848-ig, amely mégiscsak az 1789-es francia polgári forradalom magyar tükre, hanem ahhoz, amit 1848 megtagadott, s amely 1848 ezzel meggyaláztatik. A mai alkotmányozók inkább Werbőczy Istvánnak, a köznemesség szószólójának, királyi ítélőmesternek, nádornak, Buda megszállása után a szultán renegátjának Tripartitumáig nyúlnak vissza. A Hármaskönyv Szent Korona- tanáig, ahhoz a köznemesi szemléletig, amely az ország lakosságának nagyobb részét, a jobbágyságot – egészen 1848-ig – kizárta a nemzet fogalmából.

Létezhet-e olyan pont, amelynek magasából a kormányfő úgy gondolhatja: a „magyar néplélektől” idegenek a parlamentáris berendezkedés európai formái? Csalóka horizont ez: azt hiteti el a szemlélővel, hogy maga a kapitalizmus haldoklik. Összemaszatolja a gazdasági berendezkedést a politikai formával. Ha csak anynyit látna, hogy a kapitalizmus Kínától az Egyesült Államokig, Oroszországtól Svájcig és Nagy-Britan niáig, királyságtól a köztársaságig, demokráciától autokratikus berendezkedésig, tekintélyuralmi rendszerig sokféle formában tud sikeresen működni, akkor igaza lenne. Ha azonban azt gondolja, hogy tekintélyelvű, minden autonómiát elnyomó kormányzással Európa része lehet, hát téved. Viszont: az országnak csak Európával, Európában van-lesz helye a világban, mert a kapitalizmus XXI. századi problémáit – köztük a jóléti állam gyengülését – nem lehet nemzetállami keretek között megoldani.

Ha jól értjük, Orbán már-már posztkapitalista világot lát, de legalábbis mintaként egyetlen országban felépíthető „emberarcú kapitalizmusról” álmodik, amelyhez erős állam, minden meghatározó szegmensében szigorúan szabályozott társadalom ad keretet. Emberarcú kapitalizmus azonban nincs. Létezhet ezer fajtája a manchesteritől Wilhelm Röpke harmadik útjáig, emberarcú egyik sem lehet, ha lesz ilyen, már nem kapitalizmus lesz. Viszont: létezhet, mert létezik a legigazságosabb formája, a polgári parlamentarizmus, amelyben a legmegfelelőbb keretek alakultak ki az egyéni szabadságjogok és érdekek, valamint a közösségi érdekek összehangolására.

A kormányfő, persze nem véletlenül tévedt a „magyar útra”. Megérezte, megértette, és most kihasználja, hogy a lakosság még azelőtt kiábrándult a parlamenti demokráciából, hogy beleszeretett volna. Belefáradt a szabadságba. A „létező szocializmus” viszonylagos jólétéből hihetetlen fogyasztói éhséggel érkezett a kapitalizmusba, és elhitte, hogy a demokrácia eszményi. Gyorsan csalódott. Nem volt, és nincs közpolitikai tapasztalata, élménye, ezért a politikáról most már ugyanaz a véleménye, mint kétszáz éve: úri huncutság.

Nem érti, hogy a demokrácia nem eszmény, hanem gyötrelmes napi gyakorlat. Kényelmesebb hinni egy erős politikusnak, a mindenható, gondoskodó államnak, mint folyton erőt adni a demokrácia intézményrendszerének, amely alapja volna az emancipált közösség egészséges létének. Nem érti, hogy a demokrácia nem eszmény, hanem „csak” a szabadság lehetősége. A kormányfő valamikor értette ezt. Most homályos körvonalakat lát a horizonton. Közben elfeledkezik az időről, arról a nemzedékről, amely már a rendszerváltásba született, s amelynek természetes közege Európa, a polgári szabadságjogok rendszere. S amely a végzete lehet.

Még nagy a vele tévedők serege, s minél nagyobb, annál fáradságosabb lesz, és annál tovább tart majd a kiigazítás. Ezt még akkor is jó tudni, ha ez nem a most kezdődő esztendő dolga lesz.

Orbán Viktor a parlamentben