Bihari Mihály igazságai
Szülei korán elváltak, ő édesanyjánál maradt, aki villamoskalauz volt a Beszkártnál. Nagy szegénységben éltek. Az általános iskola után szocializációja fontos színtereként egy Baross utcai kárpitosmesterhez került szakmunkástanulónak. Miután a szakma kiváló tanulójaként végzett, beiratkozott a dolgozók esti iskolájába – Sereg András, az interjúkötet szerzője így foglalja össze a főszereplő pályafutásának kezdetét. A leírás alapján kevesen hinnék, hogy az Alkotmánybíróság későbbi elnökéről, Bihari Mihályról van szó.
A Korona Kiadó gondozásában megjelent könyv egészen valószerűtlen, szinte mesebeli karriert rajzol fel.
Bihari Mihály, a vidékről származó református–katolikus család első értelmiségi tagja 1943-ban született Budapesten. Gyerekkorának egyik meghatározó élménye az ötvenhatos forradalom. (Igaz, az emlékekhez fölöttébb vitatható közlés is társul: szerinte „ma már tudjuk, hogy 1956-ban nagyobb volt a kár Budapesten, mint a második világháborúban”.)
Egészen fiatalon bizonyította, hogy a saját maga által kitaposott úton jár a legszívesebben. Kitanult mesterségét és a vízilabdázást felcserélte az egyetemmel. 1966-ban felvételizett az ELTE-re, 1971-ben már az állam- és jogelméleti tanszék tanársegédjeként előadásokat és szemináriumokat tartott. A nyolcvanas évek elején a Művelődési Minisztérium főosztályvezetőjeként dolgozott, majd a jogi karon megalakította az ország első politológiai csoportját. Részt vett a mozgalomként induló MDF és az Új Márciusi Front létrehozásában: 1988-ban nagy vihart kavart, hogy negyedmagával (Bíró Zoltán, Király Zoltán és Lengyel László társaságában) kizárták az MSZMP-ből. Jelen volt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt újjászervezésekor is, de onnan – látva a kezdetektől meglévő acsarkodást – gyorsan elmenekült.
A rendszerváltás után az MSZOSZ képviseletében tagja lett a nyugdíjbiztosítási önkormányzatnak, 1994-től egy ciklus erejéig az MSZP színeiben parlamenti képviselőséget is vállalt.
Bár aligha okoz meglepetést, hogy a magyar középgazdaságok tönkretételéért Bihari a politikai elitet, a „mindenáron való piacosítást” hibáztatja, vélekedéseiben igyekszik kerülni a sablonokat: „Én nem tartom a politikusokat sem felkészületlennek, sem felelőtlennek. Magam a politikáról, a pártokról és azok meghatározó személyiségeiről sokkal jobb véleménnyel vagyok, és csak kellő tisztelettel tudok beszélni róluk.”
Mondja ezt annak ellenére, hogy alkotmánybíróként kemény politikai támadások érték. Az Országgyűlés 1999-ben a szocialisták jelöltjeként választotta az Alkotmánybíróság tagjává, 2005-ben ő lett az elnök. Az általa vezetett testület zöld jelzést adott a – demagóg tartalma miatt rengeteget bírált – „vizitdíjas” népszavazásnak, amely az ellenzéki Fidesznek jelentős sikert, a Gyurcsány-kormánynak viszont komoly presztízsveszteséget hozott.
A szocialisták körében Bihari kegyvesztetté vált. Az MSZP-ben az árulás jeleként értékelték azt is, hogy a Fidesz javaslatára – immáron a jobboldali kormányzás idején, a szocialisták elutasítása mellett – ismét alkotmánybíróvá válhatott.
A politika az emberi kapcsolatokba is rendre belepiszkál, Bihari Mihály azonban makacsul őrzi évtizedes barátságait. A kacifántos pályát befutó Pozsgay Imrének például bőkezűen osztja a dicséretet. „Emberileg sikeres, erkölcsileg tiszta, érdemekben gazdag életút áll mögötte” – köszöntötte 75. születésnapja alkalmából a régi harcostársat, a „humanista demokrácia következetes hívét”, akivel „küzdöttünk együtt jó ügyekért, viseltünk el bántásokat, ilyen-olyan pártvizsgálatokat, nemtelen támadásokat”.
Az olvasó – tudván, hogy a pártállam hajdani prominense a szocialistáknál tett kitérő után a jobboldalon kötött ki – a Pozsgayról zengett dicshimnuszt hajlamos rögvest a Fidesznek tett gesztusok közé sorolni. Erre tessék, Bihari a könyvben kijelenti róla: „Nagy hibájának érzem, hogy kilépett az MSZP-ből, mert onnantól a politikai élet perifériájára került”.
Úgy látszik, Bihari Mihály agya másfajta logika mentén működik, mint amit a szekértáborokra osztott magyar közélet diktál. Állításai helyenként vitára ingerelnek, de bármilyen furcsa, elhihetjük: tényleg így gondolja. És akár olyan megállapításokat is idézhetünk tőle, amelyeket a belpolitikai fejlemények különösképpen igazzá és aktuálissá tesznek:
„Nem jó, ha a kiélezett politikai versengés az alkotmányos intézmények, a legitim szervezetek, a politikai ellenfelek lejáratásába, dühödt támadásába csap át. Ez az amúgy is nehezen épülő demokratikus politikai kultúrát rombolja. Az alkotmányos intézmények tisztelete és a politikai ellenfelek tolerálása nélkül nem működik a demokrácia.”
