A jobboldali elit későn emeli föl a szavát
– Miféle európai modellt, hagyományt képvisel az új hatalom? Beilleszthető-e a kormányzat által képviselt hatalomgyakorlás a partnerséget mindenekfölött szem előtt tartó Európai Unió eszmeiségébe?
– Az európai kormányokat a gazdasági világválság, a humanista kultúrakorszak letűnése, a konfliktusokkal járó bevándorlási hullámok, a szélsőségek erősödése új problémák elé állítja. Nyugaton az évszázados hagyományok következtében erősek a hatalmat kontrolláló intézmények, a sajtó számon kérő szerepe, nem zárják ki az ellenvéleményeket. Mindez segít védeni a közös európai eszmét is. Nálunk más a helyzet. A kormány uralja a hatalmat ellenőrző intézményeket, kiiktatja a jogállami ellensúlyokat. Újdonságot produkálunk az új EU-államok között: nemcsak a diktatúrából, féldiktatúrából lehetett eljutni a parlamentáris demokráciába, de a jogállamból vissza is lehet lépni olyan formációba, amely többféle elnevezést is kapott, én parlamenti antidemokráciának nevezem. Régmúlt idők rémes nyelve, gátlástalan uralmi ambíciók, az értelmes párbeszéd hiánya. Visszazuhanás oda, amelyről Brecht azt mondta: „Még termékeny az öl, ahonnan indultunk”.
– A szemünk előtt zajló antidemokratikus folyamat elindításában, s remélhető megállításában vajon tetten érhető-e a kormányt hatalomra segítő jobboldali szellemi-művészi-tudományos elit felelőssége?
– A szellem szava mindenhol hatástalan. De figyelemre méltó, hogy ott, ahol a demokratikus intézményeket felszámolják, ahol a sajtót megregulázzák, például tőlünk keletre vagy Dél-Amerikában, eljön a pillanat, amikor a hatalomhoz tartozó szellemipolitikai elit legjobbjai ráébrednek a felelősségükre. Felismerik, hogy akarva-akaratlanul minek a létrehozásában segédkeztek. Próbálnak ellenvéleményt hangoztatni. Nálunk a konzervatív elit tagjai még hallgatnak. Bár a közgazdászok között vannak már, akik az ország és a szakmai renoméjuk védelmében figyelmeztetnek az új zsákutcákra. Mintha a jobboldali fiatalok között is volnának, akik nem lelkesednek az antidemokratikus döntésekért. Nemrégiben egy ilyen, fi atalok által szerkesztett blogon olvastam bírálatot arról, hogy a kormány szellemi hátországa, így írták, a leghajmeresztőbb intézkedésekhez is asszisztál, vagy hallgat. Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a balliberális elit milyen élesen bírálta a saját kormányait. Arra is, hogy e tekintetben különbözik a huszadik századi jobboldali és baloldali hagyomány. A jobboldali prominensek mindig későn emelték fel szavukat. Legjelentősebb személyiségük, Bethlen István akkor figyelmeztetett a háborús részvétel veszélyére, amikor a Horthy-kormányzat már visszavonhatatlanul elkötelezte magát a náci Németország mellett. Akkor követelte a szakítást, amikor már Szálasi Ferenc árpádsávos hordái voltak hatalmon. Az elkésettség öröklődik. Mai példa? Sólyom László akkor emeli fel szavát a jogállamiságot fenyegető veszélyek ellen, amikor már füstbe száll az intése.
– A presztízsveszteséget szenvedett, s a politika által kompromittált baloldali-liberális elit hagyományos kontrollszerepét képes-e átvenni a jobboldal?
– A balliberális értelmiség hosszú ideje megfogalmazott intéseinek hatástalansága miatt valóban erősödik a jobboldali szellemi-politikai elit felelőssége. Az utolsó előtti pillanatban vannak. Már így is követik legjobb elődeiket a megkésettségben. Persze a gátlástalan hatalom megállítása nem lehet a feladatuk, de a nyugati demokráciákban ismeretlen kormányzati offenzívára felhívhatják a figyelmet. Van a jobboldali-konzervatív-polgári mentalitásnak európai ethosza. Hasznos lenne az ország számára, ha ezt nálunk is egyre többen képviselnék.
– A múlt század folyamán a baloldali meggyőződésű elit többször is meghasonlott önmagával. A jobboldal elitjére is ez a sors vár az Orbán-hatalom alatt?
– Annak, aki a kormány politikáját a saját táborából bírálná, nincs könnyű dolga. Retorziókra is számíthat. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy vannak eredményes példák a saját kormány kritikájára a huszadik századi magyar történelemben a baloldalon. Gondoljunk az első Nagy Imre-kormány idejére 1953-ban. A Petőfi-kör vitáira, az általános elégedetlenséget kifejező baloldali elitre. Mindazokra, akik a maguk „politikai családját” radikálisan bírálták, és a nemzet érdekét fontosabbnak tartották, mint a saját zászló védelmét. Arra sem árt emlékezni, hogy az egykori marxista szellemi elit kiválóságai miképpen léptek túl egykori önmagukon a hatvanas–hetvenes években egész Európában. A Fidesz vezérkara megkerülhetetlennek tartja Nagy Imre szerepét ötvenhatban. Csak éppen a ma talán legidőszerűbbet nem veszi észre életpéldájából: azt, hogy vannak történelmi pillanatok, amikor az ország érdekében bárkinek szembe kell fordulnia korábbi önmagával.
– Az értelmiségből kik lehetnek ma a hiteles megszólalók?
– Vannak az író életét, mindennapjait meghatározó művészi-esztétikai elvek. De vannak számára civil álláspontok is. Lehet a nagyobb közösségre tartozó véleménye, amelyet kifejt a világ felé. Az irodalom mélyebb-távlatosabb kérdésekkel foglalkozva emeli a korszakot, az emberi helyzeteket, a sorsot a láthatón túli érvényesebb valóságba. Ezzel nincs ellentétben, hogy megtalálhatja demokratikus ethoszának érvényesítési formáit. Márai Sándor nem csak regényt írt. Naplóiban, hírlapi cikkeiben is beszélt az egykori polgári világ pusztulásáról. Kertész Imre, Nádas Péter, Esterházy Péter, Ungváry Rudolf hasonló műfajú írásai ugyancsak a kor lenyomatai. Kedvelem a nagy osztrák író, Hermann Broch szavait: „Tűrhetetlennek tartom azt a gondolatot, hogy a világot, amelybe belehelyeztettem, átláthatatlanul hagyjam itt”.
