Vízbe fullasztott magyar karácsony, elúszott jövő
Farkasordító hidegben figyeli a szivattyú berregését Balogh István pálmonostorai mezőőr. A Dongér-csatornába nyomatja a vizet a náddal benőtt, deres semlyékből, a jég alól. A csatornában vagy másfél méterrel magasabb a víz, mint a gáton kívül, de a belvízből alakult jeges tó így is a küszöbéig ér a környékbeli tanyáknak. Egy szép kiserdő mögött tanyai vendégház áll. Az istállójába már befolyt a víz, a lovakat kiengedték az udvarra, idegesen horkantgatnak a leszálló ködben.
– Mióta tart a szivattyúzás? – kérdem a mezőőrtől.
– Három hete – feleli –, de még nem látni a végét.
– Szenteste majd hozunk ki neked halászlét, szilveszterkor meg sült malacot – ugratja a tanyagondnok, aki terepszemlére fuvarozott ki bennünket.
– Csak nehogy még a húsvéti sonka is itt találjon! – morogja a mezőőr, és megjegyzi: az ő Hondája is jó, de a szomszéd faluban, Gátéren sokkal nagyobb teljesítményű szivattyút kaptak a vízügytől.
Pálmonostorát két nagy gyűjtőcsatorna is érinti, mégsem akar elfolyni a víz.
– Az egyik ok, hogy a rendszerváltás óta, amióta a gázolaj ára felfelé, a termények ára meg lefelé megy, a földművelők leszoktak a mélyszántásról – mondja Rádiné Gémes Ildikó, Pálmonostora polgármestere. – Egy vékony ekenyomnyi mélységben annyira betömörödik a talaj, hogy nem issza el a vizet. A másik ok, hogy az egész környéken Pálmonostora a legalacsonyabban fekvő település. Mintha egy lavór alján volnánk. Még harminc kilométerről is ide folyik a felszíni víz is meg a talajvíz is.
GALÉRIA - Reviczky Zsolt képei a tanyavilágból, klikk a képre!
A pálmonostorai önkormányzattól már négy éve elvitték az építéshatósági munkát Kiskunfélegyházára, mondván, hogy így pénzt takarítanak meg, a nagyobb településen pedig sokkal hozzáértőbb szakemberek vannak. Azóta senki sem tudja, hogy ha valahol megáll a víz, mit kellene csinálni.
– Legtöbbször szivattyúzunk – mondja a polgármester asszony –, de rájöttünk, hogy nincs túl sok értelme. Az egyik helyről elnyomatjuk a vizet a másik helyre, de vagy ráfolyik egy másik házra, vagy visszajön oda, ahonnét el akarjuk távolítani. Amióta baj van, jött ide mindenféle szakértő, és mindegyik adott valami tanácsot. Az egyik azt mondta, szivattyúzzunk. A másik azt, hogy nincs értelme szivattyúzni, árkot kell ásni. Az egyik szerint balra kell ásni az árkot, a másik szerint jobbra. Olyan is volt, aki azt mondta, ne csináljunk semmit, mert ez nem a lezúduló csapadék, hanem már a talajvíz. Akármit csinálunk, úgyis följön. Ezek után beülnek az autóba, és elkönyvelik, hogy Pálmonostorán voltak segíteni, ennyi benzinpénz jár nekik, mi pedig itt maradunk a tenger közepén.
– Az Alföldön 550 milliméter körül van az éves átlag. Idén egyes helyeken 1400 milliméter hullott. Erre nem lehet felkészülni – mondja Priváczkyné Hajdú Zsuzsanna, az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi és Környezetvédelmi Igazgatóság ügyeletvezetője. – Minden településen kell hogy legyen helyi vízkár-elhárítási terv. Bár megesik, hogy ez valahová elkeveredik, amikor sokáig nincs rá szükség, vagy amikor új vezetők kerülnek pozícióba.
Az ügyeletvezető attól tart, karácsony előtt súlyosbodik a helyzet, ha a lehullott nagy mennyiségű hó elolvad.
– Megeshet, hogy sokan a víz mellett töltjük az ünnepeket – jegyzi meg Priváczkyné Hajdú Zsuzsanna.
A településvezetők szerint azonban nem a víz okozza a legnagyobb bajt, csupán ráirányítja a figyelmet az évtizedek óta halmozódó problémákra. A belvíz elleni védekezéshez pénz kellene – például szivattyúra. Pálmonostorán vettek is egyet, de utólag kiderült, hogy a gépbeszerzést nem lehet elszámolni a helyi károk állami fedezetéül szolgáló vis maior keretből. A kisebb települések önkormányzatai amúgy sem jönnek a ki a költségvetésükből. A Csongrád szomszédságában lévő Csanyteleken abból van némi tartaléka az önkormányzatnak, hogy az év elején félretettek pénzt egy útépítési pályázatra, amellyel a járhatatlanul sáros falubeli utcák járhatóvá tételére reméltek pénzt nyerni. A pályázatot elutasították, de legalább az önerő megmaradt, úgyhogy most abból lehet benzint venni a szivattyúba.
Forgó Henrik, Csanytelek polgármestere nehezményezi, hogy sokan az önkormányzatokra mutogatnak, mondván, miattuk nem lehet elvezetni a vizet. Csanyteleken 2005-ben készült el az a rendezési terv, amely kivinné a falu szélére és megrövidítené a belterületen át kanyargó országutat, mellé létrehozna egy vízelvezető csatornát, amely a település összes vízgondját megoldaná. Esély sem volt, hogy erre pénzt kapjanak, pedig a falu olyan szegény, hogy a napköziben csak két tanulónak kell fizetnie az ebédért: a polgármester meg az iskolaigazgató gyerekének.
Van ennél nagyobb baj is: az egyik utcában megrogyott egy vert falú ház. A falat csak egy ágy tartja, amelyről az imént kászálódott le egy gyűrt arcú férfi. A háznak nincs alapja, a belvíz az északi oldalról, a konyha felől tört be. A szivattyúzás nyomán lejjebb húzódott, így viszont csökkent a víz nyomása, holott valószínűleg az támasztotta a falat. Gyűrt arcú férfiak szarufából készült támasztékokat hoznak.
– Aki nem akar segíteni, annak kívül tágasabb – mondják.
– Az emberi hozzáállással nincs probléma – mondja Bánfi Sándor, egy másik szomszédos település, Tömörkény polgármestere. – Bár azt nehéz elmagyarázni, hogy a védekezés szempontjából be kell tartani bizonyos sorrendet: első az emberi élet és a lakóépület. Második az élő állat és az ól meg az istálló. Sajnos arra nincs lehetőség, hogy a termőföldet vagy akár a fóliasátrakat megvédjük, holott az itt élők egész éves jövedelmét viszi el a belvíz. Itt nem ezerhektáros gazdák vannak, akiknek ha a fele földjét elborítja a víz, akkor csak a profitjuk lesz kevesebb. Itt két hektárból két hektárat visz a víz, és rögtön az a kérdés, miből járassa iskolába az ember a gyerekét.
Papp Zoltánék tanyáját körbevette a belvíz. A gyerekeik úgy járnak ki a buszmegállóhoz, hogy ajtót vágtak a fóliasátrakon, a szomszéd földjén pedig homokzsákokból magasítottak bejárót. Fóliás kertészkedésből élnek, de már a nyári termés is tönkrement. Most is áll a víz a fóliákban, fölborított műanyag ládák tetején lehet csak közlekedni.
Sokan vannak a környéken hasonló helyzetben: gondoskodnának magukról, iskoláztatnák a gyerekeiket, de egyre szűkülnek a lehetőségeik. A belvíz csak meggyorsítja helyzetük ellehetetlenülését. Az önkormányzat segítene, de nem tud. A csatornarendszer katasztrofális állapotban van – száraz években nem költöttek rá semmit. A magántulajdonosok beszántották a csatornákat, vagy elgazosodtak, fészket raktak a csatornában nőtt bokrokon a védett madarak – attól kezdve kitisztítani is csak a természetvédelmi hatóság engedélyével lehetett volna. Sok az olyan föld, amelyet a téeszek felszámolása óta sem mértek ki: magántulajdonban, de osztatlan közös táblában vannak. Egyik tulajdonos sem felel érte, ha eldugul a csatorna.
Tehetetlenül nézünk egymásra Papp Zoltánnal és a feleségével. Ők a kapun belül, mi kívül. Mi eljövünk, ők ott maradnak.
– Írják meg az újságban, hogy nekünk már az is segítség volna, ha valaki ingyen hozna sittet vagy kohósalakot, amelyen járművel be tudnánk jönni a házunkhoz! – mondják búcsúzóul.
– Ezeknek az embereknek valaha volt állandó munkahelyük, havi fizetésük, fizették a nyugdíjjárulékot –mondja Bánfi Sándor. – Amellett tartottak disznókat, és fóliáztak a háztájiban. A munkahely elveszett, közel, távol nincs helyette másik. Sertést és semmilyen más állatot nem éri már meg kis tételben tartani – ebből sincs többé bevétel. A fóliából még volt valamennyi jövedelmük az itt élőknek, bár a multinacionális áruházláncok elterjedése óta abból is egyre kevesebb. 2010-ben már nem volt bevételük, és ez a víz nem vonul le tavaszig – vagyis nem lesz pénzük jövőre sem. Elmenni nem tudnak, mert ezt a házat nem veszi meg tőlük senki. Ha ki kellene telepíteni őket, az önkormányzat is gondban lenne, hogy hová helyezzük el őket. De még az is föladná a leckét, hogyan jönne be ide bármilyen jármű, amelyen legalább a személyes holmijukat kimenthetnék.
