A gazdaságban az állami vagyonnal a következők történhetnek: eladhatják tőkeerős vevőnek, tőkeerőtlen, politikailag preferált vevőnek, működtetheti az állam, s fölszámolódhat. Valamennyi lehetőség súlyos hátrányokkal, veszélyekkel jár. Mivel a jelentősebb egységek értékéhez mérhető vagyont Magyarországon fölhalmozni nem lehetett, a tőkeerős vevő, akitől számottevő bevétel és fejlesztés várható, külföldi. Nem építi a nagypolgári réteget, gazdasági érdekein túl nincs késztetése társadalmi szerepvállalásra, ügyek támogatására, pénzének itteni felhasználására, s könnyen lehet, hogy nem is óhajt munkáltatni, csak piacot vásárol. Annál idegenebbnek érezheti a magyar polgár az új gazdasági rendet, minél több az idegen szereplő. A magyar vevő jellemzően a piacitól távol álló politikai áron kapja az állami vagyont, pozícióját és kapcsolatait tőkésíti, állami, vagy államilag garantált kölcsönből fejleszt.

A politikai ajándékhoz politikai és korrupciós kötelezettségek kapcsolódhatnak. Az állami kézben maradt vállalat irányítóinak sorsa sokkal kevésbé függ a piactól, jövedelmük a profittól, mint a tulajdonos államot képviselő politika kegyétől, ezért a klientúra etetője, a pártok pénzeszsákja lesz, a veszteséget az adófizetők állják. A fölszámolt vállalatokból, ágazatokból, gazdaságokból viszont százezrek, családtagokkal együtt milliók hullanak ki a semmibe, a vesztes vidékek lerohadnak, a munkával együtt vásárlóerő, adóbevétel, jövőkép vész el, és tetemes közkiadások keletkeznek.

Mindezt nagyon sokan tudják. De amilyen sokan ecsetelik a különböző változatokhoz tartozó drámai következményeket külön-külön, éppoly kevesen teszik őket egymás mellé. Amilyen sokan óvnak a következmények egyikétől vagy másikától, olyan kevesen szembesítik a közvéleményt azzal, hogy a drámai következmények között választani kell. Nem lehet az egyik rosszra nemet mondani anélkül, hogy ne mondanánk egy másikra igent. Esetenként változik, hogy melyik rossz a legkisebb, ezért választásának esélyét rombolják azok, akik a lehetséges változatok egyikét vagy másikát, ideológiai, politikai vagy gazdasági érdekeik szerint abszolutizálják.

Az olyan döntési helyzetekből, melyekre az állami vagyon példáját fölhoztuk, elkeserítően sok van. Így állnak szemben a közkiadások és a közbevételek tételei, arányai egymással s együttesen a hiánnyal s az államadóssággal. Így versenyeznek egymással az oktatás, az egészségügy, a nyugdíjrendszer, a szociálpolitika különböző modelljeihez kapcsolható veszélyek és veszteségek.

A véleményformáló értelmiségi önmaga elszámoltatását azzal a kérdéssel kezdhetné, hogy mit tett az egyértelmű és „magától értetődő” válaszokat szülő „józan paraszti ész” mítoszának lerombolásáért. A nehéz kérdésekre adott könnyű válaszok hitelének lebontásáért. Az eredmény mindenesetre szörnyű.