Nincs miért részleteiben vitatni a médiatörvény-halmazt – újból feltenni a kérdést, miért nincs ellenzéki tagja a testületeknek, ki lesz és minek a „sajtóombudsman”, miért van szükség a médiahatóság vezetőjének majd évtizedes bebetonozására? –, mert ha ezt tesszük, azzal elfogadjuk az egészet. Márpedig az egész ellen kell tiltakoznunk. Bármily tökéletesek legyenek is a paragrafusok – bizonyítva, hogy mind kevésbé jogállamban, egyre inkább jogászállamban élünk –, a lényeg mégis csak az: a mindenkori hatalom független bíróságon perelhető független ellensúlyát, kritikusát vonszolják most egy homályos értékkövetelmények alapján ítélkező, mindenható kormányhivatal fennhatósága alá. Kiszolgáltatják a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak. Teljesen érdektelen tehát a médiahatóság teljhatalmú vezetőjének jó szándékára apelláló érvelés, az, hogy várjuk meg, mit hoz a gyakorlat. Nincs mire várni. Sajtószabadság vagy van, vagy nincs. Azt félig sem felügyelheti, irányíthatja, büntetési tételekkel nem minősítheti, fenyegetheti semmilyen hivatal. Ócska magyarázkodás, hogy „csak” a bulvármédia ízléstelenségét, a rasszista honlapokat akarják pórázon tartani, mert ezek – az alkotmány és a jog keretein belül – ugyanúgy a nyilvánosság részei, mint a politikai napilapok vezércikkei. Ízlést és mértéket nem lehet törvénnyel szabályozni. A tájékoztatás tartalmát, formáját a polgár hivatott minősíteni. Politikai szélsőségnek az alkotmány és ennek nyomán a bíróság szab határt.

Az egyetlen igazodási pont az alkotmány: a Magyar Köztársaságban szólás-, lelkiismereti, vallás-, egyesülési és gyülekezési szabadság van. (A még érvényes alaptörvény 60-63. paragrafusa.) Ezek a jogok oszthatatlanok. Abban a társadalomban, amelyben egyetlen egy is csorbát szenved, nincs szabadság, mert ha bármelyiket korlátozzák, a polgár szabadságjogainak egésze foszlik a semmibe. És akkor törölni kell az alkotmány 2. paragrafusát, amely szerint a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam. Kétharmaddal persze, ezt is meg lehet tenni.

Nem néhány száz újságíró kommunikációs szabadságáról van szó, hanem a nyilvánosság egészéről, amelynek csak része a szabad média. Az igazi kérdés az: joga és lehetősége van-e az állampolgárnak tudni mindenről, ami országában és a világban történik. A médiatörvények halmaza – nyomában a közszolgálati média egyenhíresítése, a magánkézben lévő sajtó és az internet kormányzati elnyomásának lehetősége – a polgári szabadságjogokat, szűkebben a kommunikációs alapjogokat veszélyezteti. És már a lehetőség is több a soknál. Mert: tagadja az ENSZ 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát („Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon.”). Tagadja, hogy a szólásszabadság egyetemes érték, amely független az egyes országok politikai berendezkedésétől, kulturális és vallási hagyományaitól.

És mindenek előtt tagadja a józan észt. A hatalom, amely az örök regnálás hitében ringatózik, azt gondolja ugyanis, hogy megteremtheti a zártgondolkodású országot, mert polgárai ostoba, tudatlan, igazodó birkák, akik képtelenek az önálló tájékozódásra és véleményalkotásra. Csakhogy nem azok. Nem akarunk a sorok között írni, és nem akarunk a sorok között olvasni.