Kabinetje válogatta, hogy milyen mértékben sikerült később az esetleges „fazonigazítás”, illetve a kezdeti baklövések következményeinek korrekciója. A mostani Orbán-kormány esetében van némi összehasonlítási alapunk a tizenkét évvel ezelőtti élményeinkkel.

Akkor is meglepő dinamikával rontottak neki úgyszólván minden fontosabb alrendszernek. A gazdasági élettől a médiumokig, a közigazgatástól a diplomáciai életig heteken belül lecseréltek mindenkit, alakítottak át mindent, amit csak tudtak –a mostanihoz képest két lényeges körülménytől korlátozva. Ott volt a nyakukon a kényszerű koalíciós tehertétel, a kisgazdák partnersége.

A társról nagyon hamar kiderült, hogy ideális bűnbakká tehető szinte minden kormányzati ügyetlenségért, hibáért. S persze volt számottevő politikai ellenfelük; a korabeli szocialisták, akik ellen ugyan minden eszközt igyekeztek bevetni, de idejekorán kicsorbult a fejsze éle. Tudniillik már az első nagyobb akció – az augusztus végi „megfigyelési botrány” – inkább a vádlókat hozta kínos helyzetbe, ezért a későbbiekben a lejárató stratégia is jóval óvatosabbá vált. Mindenesetre a kezdetek lendületes térfoglalását nem a média, s nem is a politikai ellenfelek keresztelték el „egész pályás letámadásnak”, hanem – az akkor is kulcsszereplőnek látszó, de még nem miniszter – Matolcsy György nevezte így a követett módszert, éppen a Népszabadság hasábjain…

Mostanában azonban az egész pályás letámadás stratégiája sokkal szélesebb horizonton érvényesül. Már a pályára történő kifutás előtt a jegypénztárakat, az öltözőket és a főépületet is birtokba vették, sőt a sajtópáholyt is. Mire a gyepre értek, nem is maradt ellenfél, ezért az egész mérkőzésnek edzőmérkőzés-színezete lett. Ezt utólag forradalomnak tartják, s van is benne némi igazság, ha az ember azt látja, hogy már az eredményjelző táblák kezelését is a játékosok vették kezükbe. Kérdés csupán az, hogy a nézők mit szólnak majd e – meglehetősen egyoldalú – meccshez, és mivel lehet lekötni az előbb-utóbb törvényszerűen lankadó figyelmet, megakadályozni netán a csalódást?

A Fidesz már akkoriban is az örökkévalóság jegyében próbált berendezkedni, s egy-egy lényegesebb döntés magyarázataként a „kormányváltásnál többet/rendszerváltásnál kevesebbet” – formulával próbálta megindokolni a hatalom kiterjesztését szolgáló változtatások elfogadhatóságát. 1998-ban azonban mindehhez nem voltak túlzottan kedvező feltételek. Ezúttal azonban más a helyzet. A kétharmados többség eleve sokkal szélesebb kereteket biztosít, s az elmúlt fél év során e kétharmadot éppen arra sikerült leginkább felhasználni, hogy a többi intézményes korlátot is alaposan vissza lehessen építeni.

A távlatok meghatározása is rugalmas, hol húsz évről, hol „csak” tízről van szó, de a lényeg egyértelműen az, hogy a nagyszabású célokhoz képest a választásokon megnyert négyéves periódus mindenképpen rövid, ennél jóval hosszabbra van szükség a merész koncepciók kivitelezéséhez. Már szó nincs a „rendszerváltásnál kevesebbet”-ről – a rendszerváltás teljes körű revíziója került napirendre. Utólag. (Merthogy a választások előtt nem erről volt szó. Igaz, semmi egyéb megfoghatóról sem.)

Az időnként meg-meglebbentett történelmi álmokat manapság habozás nélkül kötik össze a napi rögtönzések lépéseivel, s látják bele a pillanatnyi kényszerek szülte döntésekbe az impozáns jövő ígéretét. Igaz, ebben nincs nagy különbség, így volt ez egy évtizeddel korábban is. Adott volt a napi döntési kényszer, s bármiféle kérdésre/kritikára válaszként az ellenőrizhetetlen történelmi távlatok kecsegtető fantazmagóriáival kellett beérniük a kételkedőknek. Csak kétféle idő létezett-létezik: a Most és a Távoli Jövő.

Orbánék akkor is lépten-nyomon a választási eredményekre hivatkoztak, s valamennyi kérdést, kritikát azzal hárítottak el, hogy „a polgárok akaratából” nem tehetnek mást, mint amit éppen döntenek, tesznek. Mára a polgárokat felváltotta a „kétharmados választói akarat”, amelynek hangoztatásával szemben még csak utalni sem lehet semmiféle egyéb körülmény fontosságára. Ám a probléma lényegemost is ugyanaz, mint tizenkét évvel ezelőtt. Akkor sem lehetett igazolni, hogy miféle kormányzati döntésekhez nyújt megbízható támogatást az egykori választói felhatalmazás – ezt pedig most sem lehet megmondani.

Hajtogatni persze lehet különféle elméleteket, de – nem vég nélkül. Az is igaz, hogy sokáig megtartható a győzelemkor begyűjtött rokonszenv, de csak akkor, ha a követett kormányzati politika legalább nagy vonalakban találkozik e százezrek igényeivel. A Fidesz 12 évvel ezelőtt folyamatosan ki tudta elégíteni saját táborának kulturális/ideológiai/közérzeti igényeit, de csak azon az áron, hogy közben – főként a követett módszer okán – legalább ekkora nagyságrendű tömegekben keltett magával szemben averziót, félelmeket. Mindennek eredménye volt a számukra váratlan 2002-es kudarc.

A mostani támogatás valóban páratlanul nagy, de még így is súlyos tévedés abban a hitben kormányozni, mintha a kétmillió-hétszázezer áprilisi szavazó egyúttal a Fideszbe is belépett volna, azaz őket is kötné a frakciófegyelem, akár a gombnyomogató képviselőket. Hát nem. Előbb-utóbb az a többségi hangulat/értékelés/közérzet lesz egyre több ember számára irányadó, amelynek alakulása még attól is kevéssé függ, hogy a hatalmon lévők hány közszolgálati médiumot és állami tulajdonú céget képesek elfoglalni.

Ebből a szempontból vizsgálva az eltelt fél év tapasztalatait, úgy tűnik, hogy a mai, kétharmados Fideszt sokkal több szál fűzi az évtizeddel ezelőtti, egykori önmagához, mint amennyi indokolt lenne. Magyarán, sem a nyolcévnyi ellenzéki lét, sem pedig az egykori kormányzati időszak tapasztalatainak pozitív lenyomatai nem érzékelhetők, a múltból levonható tanulság mintha inkább az volna, hogy akkoriban „puhák voltunk”. Azok a vonások erősödtek tehát, amelyeket annak idején már volt alkalmunk megismerni – és elutasítani.

Leginkább a politizálási stílus és módszer tekintetében. Véleményem szerint az elmúlt húsz év valamennyi kormányának viselkedésében kimutathatók voltak a legkülönbözőbb televíziós sorozatok mintateremtő hatásai. (Gyurcsány Ferenc időszakában például az Elnök emberei szappanopera szüntelen aktivitása, sürgés-forgása, állandóan újat akarása volt a leginkább zavaró mozzanat.) A második Orbán-kormány „hősei”, úgy tűnik, mintha a Tenkes kapitánya „teleregényből” költöztek volna hozzánk. Maroknyi bátor és leleményes kuruc váratlanul rajtaüt a labanc bankok várain, Buga Jakab az IMF washingtoni székházának kilencedik emeletén a fokosát forgatja. A buzgó sereg sarcra készen elfoglalja, furfanggal beveszi a labancbérenc cégek székházait, telephelyeit.

Egy délutánra, két napra. Nemzeti büszkeségünket erősítő győzelmeket aratnak mind a tizenvalahány részben, csak az nem világos, hogy ennyi győztesen megvívott csata után a majtényi síkon mégis miért a kurucoknak kellett letenniük a fegyvert… Lehet, hogy e maiak abban bíznak, hogy végül nem is ők, hanem majd mi, a nézők tesszük le – helyettük. Hát nem.