Jó, bizonyos részleteket még meg kell oldani. Példának okáért, mondja a főpolgármester az Indexnek adott interjújában, ő se hiszi azt, hogy eztán egyetlen hajléktalan se fogja megkísérelni a visszatérést az aluljárókba, ám fel vannak készülve erre is. Hogy mást ne mondjunk, áll még az az elképzelés, hogy éjszakára esetleg bezárják az aluljárókat, ha pedig egy aluljáróban nem lehet aluljárni, akkor a hajléktalan is előbbutóbb megunja, és eloldalog.

Mi a magunk részéről leginkább fényképes igazolvány bevezetését szorgalmaznánk az aluljáróba való belépéskor, természetesen minden testnyílásra kiterjedő személyi motozással, amúgy is ez az egyetlen kultúrágazat, amelyben megelőztük a fejlett Nyugatot, de legjobb volna este tíz után mindjárt kijárási tilalmat elrendelni, a köztársasági elnök feltehetően e tárgykörben sem képezne ellensúlyt.

Nem lehet nem észrevenni a fejlődést. Amint azt a főpolgármester kilátásba helyezte, tavaszra megoldják a kolduskérdést is, ami igencsak időszerű: ugyanis „akik folyamatosan ugrándoznak az autók között a közlekedési lámpánál, a legközvetlenebb veszélyt jelentik mindenféle szempontból”, hogy most hirtelenjében csak a kolduslét legsúlyosabb elemét említsük: amikor zöldre vált a lámpa, a koldusoktól az autók nem tudnak azonnal elindulni.

Az ennek a városnak a szerencséje, hogy a kerületek is átérzik a szociális gondok lényegét. Az ezerszer áldott Józsefvárosban például a polgármester önálló szellemi termékeként január elsejétől tilos lesz a kukázás, azaz a hulladékgyűjtőkben élelem, üveg s egyebek után kutatni, e művelet ugyanis a szemét kiszórásával jár, ami közegészségügyi és városképi szempontból is kifogásolható.

A rendelet értelmében 50 ezer forint büntetést kap, aki ennek ellenére kukázik, s ha ehhez hozzáveszem, hogy mifelénk, a Flórián téri aluljáróban a guberálók ráadásul mindig égő cigarettával a szájukban kezdenek el a szemetesben turkálni, ami a fennálló rendelet értelmében további 30 ezer forint büntetés, akkor belátható, hogy nem éri meg a kukázónak se rágyújtani, se turkálni, nem szólva arról, hogy ha nem fizet, jön a végrehajtó, aztán megnézheti magát.

Ám a józsefvárosi önkormányzat az Úr irgalmából nem egyből fog büntetni, előbb humánusan elbeszélget majd a kukázóval, próbálja a szép szó erejével meggyőzni. Egyszer azért közvetíthetne ilyet is a tévé: vajon mi szépet, jót s meggyőzőt mondanak a kukázónak? Hogy ne tessék a kukából enni, mert nem egészséges? Hogy menjen inkább a Gundelba? Hogy otthon is így mellészórja az ételt? Még jó, hogy a mi polgármestereink ennyire föl vannak vértezve életismerettel, s hogy ennyire védik a polgárságot a nyikhajoktól.

Nyugodtan beszélhetek ilyen csúnyán róluk, az e témakörben tett netes hozzászólások ennél sokkal cifrábbak; jó tudni, hogy a magyar lakosság igen nagy része nemcsak cigányozik, zsidózik, hanem a hajléktalanokat is rühelli: egyik ugye lop, a másik ravasz, a harmadik büdös, nélkülük egyébként csupa ápolt, szép és okos ember lakná a mi országunkat, felvértezve a legmélyebb együttérzéssel.

Kevés országban vetik meg ennyire a csórókat, elesetteket, mint nálunk, vagy épp néznek el fölöttük. Verbálisan mindig nagy az aggodalom értük, hogy aztán csak az a pár száz megszállott szociális munkás, szeretetszolgálati aktivista maradjon, aki most, az aluljárói kihajtás idején is próbál valamit tenni. Minden télen megkérdem: látott már valaki például papot hidegben az utcán, aluljáróban, hajléktalanok előtt egy percre megállni?

Amit csak a miheztartás végett említek, mielőtt beindul egyházi meg minden más fronton a szeretetnapi nagyüzem, s megpárásodik mindenki szeme a saját jóságától.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa