A 80-as évek elején az akkori egy per egyes parlamenti többséget adó állampárt központi bizottsága hozott ehhez fogható határozatot, amikor kimondta: Magyarországon nem létezik szervezett bűnözés. Persze ettől még volt, a bűnözők már akkor sem olvastak párthatározatokat, vagy ha mégis, magasról tettek rá, hogy mit döntöttek róluk az elvtársak. És nem csak hogy nem számolták fel magukat (ha a párt azt mondta nincs szervezett bűnözés, akkor nincs), inkább egyre szervezettebbek lettek, s mind több olyan eszközt szereztek be és olyan módszereket kezdtek alkalmazni, például a betörések előkészítésére és végrehajtására, amilyeneket akkor már régóta használtak a nyugati bűnszervezetek, és – itt is, ott is a titkosszolgálatok – a kémek lefülelésére. A szervezett bűnözéssel nap mint nap szembekerülő rendőrök és bűnügyi újságírók pedig lassan megtanulták a „szervezetszerű bűnelkövetés” fogalmát, ami ugyanazt jelentette valójában, mint a szervezett bűnözés, csak pol. biz. (politikai bizottság) szinten is politikailag píszí volt akkoriban, vagy legalábbis arról nem mondta ki párthatározat, hogy olyan nincs.

Bűnügyi hírek „zárlat alatt”

Nos most megint itt tartunk valahol. A fülkeforradalom győzteseit zavarja, hogy túl sok vér folyik a kereskedelmi televíziók híradóiból, ezért törvénybe iktatnák, hogy „a jelentős befolyásoló erővel bíró médiumok hírműsoraiban” naponta mennyi vért kaphat a polgár. Hiszen –és álljon itt egy idézet a két előterjesztő, Novák Előd és Pörzse Sándor módosító javaslatának indoklásából – „...az ilyen tematikájú hírek túlsúlya a társadalomra kifejezetten depresszív, félelemkeltő és negatív hatással bír”.

Világos beszéd. Ha hetente gázolnak halálra a zebrán babakocsit toló anyukákat, az egy dolog. Ha évente egy kisebb falu lakossága hal meg értelmetlenül az utakon, az is egy dolog. És az is, ha egyes országrészekben közbiztonsági válsággal küzd a kormány (mert, hogy mintha valami effélét hallottunk volna a kampány idején –és gyorsan szögezzük le: nem teljesen alaptalanul, sőt). Ezek önmagukban nem depresszívek, nem félelemkeltők és nem bírnak negatív hatással pusztán azért, mert megtörténtek. Sőt még az sem, hogy vannak települések, ahol disznóvágás után éjszakára nem merik kint hagyni a sonkát, mert reggelre ellopnák; és van, ahol a zárt lakásból is elviszik, s a háziak közben inkább alvást színlelnek, csak hogy túléljék az éjszakát. Mindez nem számít. Csak ne láttassák. Legalábbis azok a médiumok ne, amelyeket nagy tömegek néznek. Ha nem beszélünk róla, csak azok félnek, akikkel a dolog megesett.

Novák Elődöt és Pörzse Sándort persze értem: ők már a kampányban megígérték, ha kormányra kerülnek, lerombolják és sóval hintik be az RTL és a TV2 helyét. Ilyetén a javaslatuk legalább következetes. Kérdés, miért szavazta meg a forradalmi többség? Egy folyamat első lépéséről van szó, s a jövőben majd törvény mondja ki, hogy hány perc kultúrát, magyar focit és hazai sikertörténetet kell adniuk a híradóknak, s mennyi ideig beszélhetnek egy témáról a kormánypártok és mennyit az ellenzék? (Nyilván az utóbbiak nem kaphatnak ugyanakkora műsoridőt, nem azért nem kaptak több szavazatot a választáson, mint amennyit kaptak, hogy aztán ugyanannyit beszélhessenek, mint a győztesek.) Sőt talán külön törvényben kellene szabályozni azt is, hogy miképpen kell eldönteni, mi a közérdeklődésre számot tartó kérdés és mi nem az.

Persze ha már sokallják a vért, mindenek előtt tisztázni kellene, hogy mi számít bűnügyi tudósításnak? Végül is egy agrárhírből is dőlhet a vér, ha mondjuk egy vágóhíd mindennapjaiba enged bepillantást. Ha pedig az adott vágóhídon a pénztáros hazavitte a kasszát, a riport máris bűnügyi tudósítás, mert sikkasztás történt. Ha „csak” az élelmiszerbiztonsági ellenőrzés végződött lesújtó eredménnyel, akkor is (rossz minőségű termék forgalomba hozatala). Persze, ha történtek más, súlyosabb bűntények is aznap, a vágóhídi sztorit akár ki is lehet hagyni a híradóból. Másnap is hír lesz, hogy ne vásároljanak a Büdöshús Bt. termékeiből, de már a tömeges ételmérgezésről szóló egészségügyi tudósítás részeként.

De maradjunk a politika háza táján. Sokakat megbotránkoztattak egy jobbikos honatya szavai, amelyeket egyik képviselőtársához intézett: „ezt majd a folyosón megbeszéljük”. Bizonyos körülmények között ezt akár garázdaságnak is minősíthetnék, ám a húsz százalékos szabályra tekintettel a szerkesztők jobban járnak, ha a fenyegetőző honatya „képviselői munkásságának sajátos megnyilvánulásaként” értékelik a kiszólást, ami nem bűnügy, hanem kulturális hír, még ha történetesen a (politikai) kultúra hiányát mutatja is be. Mint ahogy a parlamenti közvetítésekben mind gyakrabban hallható nyílt zsidózás, és a cigányozás sem közösség elleni izgatás, ami bűncselekmény lenne, az arról szóló anyag tehát akár bűnügyi tudósításnak is minősülne, ám a törvényben előírt szerkesztési elvekre és időkorlátokra tekintettel a híradók vélhetően kulturális betétként tálalják majd (a közéleti beszédek vadhajtásai) rovatban, esetleg egészségügyi kérdésként (a tolerancia hiányának hatása az ember elmeállapotára és verbális megnyilvánulásaira – címmel).

Ma még nem tudni, hogy a jó bűnügyi hírekre is érvényes-e a korlátozás. Ha igen, szólni kellene a rendőrségnek, a vámosoknak, az ügyészeknek és az összes ellenőrzésre (és ez által bűncselekmény leleplezésére) jogosult hatóságnak, hogy egy nap legfeljebb három bűnügyet derítsenek fel, a negyedik tetteseit hagyják futni még egy napig, különben netán a sikersztorik sem férnek be maradéktalanul a híradókba.

Meglehet, Novák Előd, Pörzse Sándor és a forradalmi többség (még) nem akarja végleg padlóra küldeni a médiát, s a bűnügyi hírek arányát korlátozó törvénymódosítással csak azt kívánták volna elérni, hogy a nagy kereskedelmi televíziók, amelyek úgy félnek a komoly politikai témáktól mint ördög a tömjénfüsttől, napi két halálos gázolással, egy gyilkossággal és egy tyúklopással ne tudhassák le a koncessziós szerződéseikben vállalt közszolgálati kötelezettségeiket. De ha így volna, akkor sem ez a megoldás. Ez a törvénymódosítás csupán a média megfélemlítésére alkalmas. Ma még csak a befolyásos híradóknak írják elő, hogy bűnügyből mennyit adhatnak adásonként, később már majd a többinek is, aztán az írott sajtónak, végül az internetes orgánumoknak. És akkor tényleg ott leszünk, ahol a 80-as évek elején voltunk: a sajtó szabad lesz, arról és annyit ír majd, amiről és amennyit szabad.