Okosodnom kéne valamelyest, hogy megértsem: órákkal azután, hogy a nyugdíjreformköltségek (értsd: kötelező magán-nyugdíjpénztári transzferek) dolgában az Európai Bizottság és Lengyelország az utóbbinak kedvező megállapodásra jutott, a magyar parlament megszavazta a tizenkét év alatt felgyülemlett vagyon államosítását, elvételét. Tette ezt éppen ellentétben Lengyelországgal, amely – a magyar példától való elhatárolódását többszörösen rögzítve – csöndben alkudozott Brüsszellel, nem sietett, nem türelmetlenkedett. Orbán Viktor kormánya viszont egyetlen csapással likvidálta a nyugdíjrendszer második (kötelező) pillérét, s vele, hogy ne legyen kétség, magát a reformot. Úgy fest, lett volna tér alkura az „egész pályás letámadás” helyett. Orbánék még a parlamenti végszavazás előtt is fújhattak volna talán visszavonulót, tudván, hogy az Európai Bizottság nagyon nem szereti, amit csinálnak. A lengyel eset arra vall: lett volna mód rá, hogy az uniót mi is rugalmasabb könyvelésre bírjuk rá, miáltal a magyar költségvetés (mint a lengyeleké) mozgástere, költekezési szabadsága külön megszorítás nélkül nőtt volna.

A történet tanulsága, hogy az Orbán-kormány által választott „mi majd megmutatjuk!” harcmodor nem jó. Sehol se jó, semmiben se jó. Most üt vissza az, hogy alábecsülték az ellenfelet. Amikor az unió nem járult hozzá az általuk igényelt költségvetési lazításhoz, durcásan bevezették a bankadót, a telekomadót, az áruházlánci adót, végül pedig „lenyúlták” a magánnyugdíjpénztárakat, s ezzel lényeges takarékossági intézkedések nélkül elérték azt a könnyebbséget, amit az unió megtagadott. Az „ellenfél” aztán Lengyelországnak kedvezve statuált példát – mintegy arculcsapásként. Megmutatta, vele lehet beszélni, ha valaki a nyugdíjreformot nem likvidálni, csak átalakítani akarja (mint Varsó).

De mint mindig, létezik a dolgoknak más olvasata is. Az unió azért engedi a lengyeleknek, hogy a nyugdíjreform költségei ne növeljék automatikusan az eladósodottságot s rontsák a deficitmutatókat, mert közelebb akarja őket csalogatni az euró bevezetéséhez. Szállongó hírek szerint a német kormány szívesen látná az euróövezetben az „egészségesen gazdálkodó” kelet-közép-európai államok közül a lengyelek mellett a vonakodó cseheket is, erősítendő a közös valuta túlköltekező kártevőivel szembeni bázist. Magyarország szóba sem jön.

Magyarország ott jön szóba, amikor kritizálni és büntetni kell. Sokak számára érthetetlen, hogy amikor az Orbán-kormány kitart az EU által előírt költségvetési fegyelem mellett, miért vágnak vissza bennünket folyamatosan a hitelminősítők, miért mi vagyunk a negatív példa? Az első körben az erőszakos sarcok, államosítások piacromboló hatásai miatt. Aztán azért, mert a súlyos kritikával élő, Kopits-féle Költségvetési Tanács halálra ítélése gyanút gerjeszt, hogy ellentétben minden fogadkozással, mégis költekezni fogunk. Továbbá, mert az Európai Központi Bank rosszalja az MNB és monetáris tanácsa körüli kormányzati manőverezést, mint egy erőszakos pénzpolitikai lazítás előhírnökét. A hosszú távú befektetői bizalom egyre fogy, ennek árát állampapírjaink kamatában fizetjük meg. Kéne már valami jót is üzenni a piacoknak.