1. A HÓNAP MONDATA Szalai Annamáriától: „A mostani szabályozási tervben a vélemény-, a szólás-, a sajtószabadság már nem öncél, hanem a közösség érdekét, a társadalom integritását szolgálja.” Jézusmáriaszentjózsefhabakukk, mondhatnánk erre a megfogalmazott tétel érdeméhez illő tárgyszerűséggel. Ez a szemforgató okoskodás, amely hasonlít a nagyra nőtt kakukkfióka fészkelődéséhez, aki az értelem tojásait, nemcsak karmaival, de már csipogásával is kitúrná a fészekből, amelybe, csodák csodája, belepottyantották. Amerre nézünk, mindenütt a rossznevű senkik dúlnak, a lejárt szavatosságú pártkáderek. Az ország nem ezt érdemelte (hacsak nem a szocialisták), és lejjebb azt is megmondom majd, miért nem és miért igen.

2010. november 22-én Menczer Erzsébet, Cser-Palkovics András, Rogán Antal országgyűlési képviselők T1747. szám alatt olyan képviselői önálló indítványt nyújtottak be A médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról címmel, amely azzal az igénnyel lép fel, hogy átfogóan kodifikálja az egész médiajogot, mégpedig az írott sajtóra és az új médiára is kiterjeszkedő új tárgyi hatállyal. Szerintem csak azért még nem vehetjük tudomásul az elfogadhatatlant, mert az elmúlt pár hónapban mindennapos és megszokott lett. Nincs kivétel, a világ minden civilizált országában az ilyen törvényjavaslat sokéves munkával, nyilvánosan, az azt kidolgozó tekintélyes, nevüket vállaló szakértőkkel munkálkodó testületekben, az akadémiai szinttől a szakmai hivatásrendekig, társadalmi szerveződésekig és az üzleti világig, mindenki megtárgyalja. Akár a beterjesztők kivételes intellektuális képességeit is dicsérhetném – hiszen a könyvterjedelmű javaslat mögött, rossz minősége és sokszorosan alkotmánysértő volta dacára is hatalmas munka van –, ha nem lenne világos, hogy a nem általuk készített törvényjavaslat benyújtásával a céljuk nem volt más, mint hogy áthágják a jogalkotás rendes szabályait. Az ilyen javaslatokat pedig a szakmai vita befejezéséig, elkerülendő a szellemi környezetszennyezést, zárt tartályban szokták tartani. Még ha szörnyű tartalmat figyelmen kívül hagyjuk és csak a jogalkotás technikai oldalát nézzük, ami megtörtént, komisz, jogállamban illetlen magatartás, ahhoz hasonlítható, mint amikor a tízezer méter magasan szálló repülőn kinyitják a fekáliatartályt.

2. A MAGASRÓL A NYAKUNKBA öntött törvénytervezet szerint a január elsején hatályba lépő törvény, a több mint két parlamenti ciklusra, a miniszterelnök embere által vezetett hivatal mellé olyan hírközlési, médiairányítási döntéshozó, közpénzeket költő, pályáztató, jogvitákat eldöntő szervezetrendszert épít ki, amely Orbán emberének és az ő embereinek nem is pusztán nyomasztó fölényt, hanem egyeduralmat biztosít mindenütt, ahová csak az állam keze elér. Ők adják az anyagi függetlenségüktől és önálló hírműsor készítésétől is megfosztott, ezért ölebként tartott közszolgálati műsorszolgáltatók vezérigazgatóit. Az így átalakított médiahatóság hatalmát a javaslat kiterjeszti az online és az írott sajtóra is, olyan bírságolási lehetőséggel, amely a sajtóvállalkozást, ha gondolja, megfosztja a túlélés képességétől, míg az elektronikus médiában a nyilvántartásból törléssel tényleges betiltási jogot is gyakorol. E jogokkal valószínűleg nem is kell élniük, elég a tompa fenyegetés sötét árnyát felettük tartani. Szalaiék, ha elfogadják ezt a törvényt, teljesen törvényesen, azt csinálnak a pályázatokkal, ideértve a még mindig korlátos közjószágnak minősülő műsorszolgáltatási jogosultságokat és a mobiltendert, amit csak akarnak. Ehhez járul a gyakorlatilag korlátlan tartalom-felülvizsgálati jog.

Mindezt, nemzeti hadovával körítve, abban az országban merészelik megtenni, amely a polgári modernitásba 1848. március 15-én ezzel a legelső mondattal lépett be: „Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.”, és amelynek a jogállami forradalomban fogant Alkotmánybírósága máig érvényben lévő döntésével már 1992-ben így szólalt meg: „Az Országgyűlés meghatározó tartalmi befolyása a rádióban és a televízióban éppen úgy alkotmányellenes, mint a Kormányé. (…) Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy a véleménynyilvánítás szabadságát garantáló sajátos képviselettől idegen az, hogy kizárólag vagy meghatározóan a társadalom politikai képviselete ismétlődjék meg benne. Pártok konszenzusa, még kevésbé csupán a parlamenti pártok konszenzusa, nem alkalmas arra, hogy alkotmányos garanciát nyújtson a véleményszabadság teljességére. Ellenkezőleg: az államtól való szabadság azt kívánja meg, hogy se a parlament, se a Kormány ne juthasson a műsor tartalmát befolyásolni képes szervezetben meghatározó befolyáshoz; ahogy politikai pártok, azonos feladatra vagy ugyanazon érdek képviseletére létrejött csoportok befolyása sem lehet meghatározó.” [37/1992. (VI. 10.) AB-határozat]. Az alkotmánybíráknak az még csak eszükbe sem jutott, hogy arról a képtelenségről is mondjanak valamit, hogy az egyetlen párt, még engedelmes partnerét is kiszorítva, egyedül uralkodjon a médiasivatagon. És hol maradt az indoklása annak, ami a civilizált világban példa nélküli; miért a Szalai jogara alá hajtják az írott sajtót (és az interneten működőt)? Miért kell milliárdokat kidobni arra a bürokráciára, amelynek funkcióit gond nélkül ellátják mindenütt a bíróságok? És mit gondolhat az a demokráciáról, aki kitalálta, hogy egy helyen készüljenek a közszolgálati hírek, és minden eseményről egyetlen stáb tudósítson. Ki ne tudná, ahol nincs hírverseny, ott hír sincsen. Miközben a hatóságosdira elmennek a milliárdok, éppen a tudósításon takarékoskodnak, amikor köztudott, hogy a mai technika használatával fillérekből lehet jó minőségben tudósítani bárhonnan. Nem arra az elvetemültségre kell-e inkább gyanakodnunk, hogy az egyetlen megbízható tudósító majd mindig tudni fogja, hogy kit kell kérdezni, és mit kell kérdezni?

Létrehozzák még az ismert világegyetem talán legpervertáltabb ombudsmanszerűségét. Ezt a – nevezzük így – Hekus Döncit SzalaiAnnamária nevezi ki, és felette, de még titkárnőjén is gyakorolja a munkáltatói jogokat. Ő pedig minden dossziéba belekukucskál, minden fiókot kihúzhat, minden fájlt megnyithat. Még azt is megtudhatja, amire a kvázi mindenható hatóságnak sincs joga, feltéve, hogy szerinte valakit érdeksérelem (!) ért. És minderről Szalainak jelent.

Megint a pénz. Megteremtik a lehetőséget arra is, hogy a kezükbe adott nagyon sok milliárdot külső és belső ellenőrzés nélkül költsék el. Ez pedig az eddig is korrupt médiaigazgatásban, amelyből minden párt kivette a maga részét, a züllés korábban elképzelhetetlen tárnáit nyithatja meg.

Gondoljunk egyfelől az értékesítendő kivételes értékű ingatlanvagyonra, a tartalmi és technológiai támogatásra, továbbá arra, hogy csak a 900 MHz-es frekvenciasáv (negyedik mobilszolgáltató) értékesítéséből – amelynek pályáztatását a hírközlési hatóság korábban nagyon jó okkal eredménytelennek nyilvánította – az elvárt állami bevétel húszmilliárd forint. Ezekben a hatóság elnökének, illetve az őt irányítók befolyása korlátlan lesz.

3. TUDJUK, HOGY A SZOCIALISTA médiavircsaft, ha nem is elégséges, de szükséges feltétele volt mindannak, ami ma történik. Van itt egy fontos közvetlen előzmény is, amit nem hagyhatok szó nélkül. Az MSZP és a Fidesz által közösen írt 2008-as törvénytervezetre gondolok, amelyről a mai vészterhes időkben sem feledkezhetünk el. Még az ORTT elnökeként akkor (1. Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.” Médiatörvény – 2008 (Népszabadság, 2008. december 2.) így fogalmaztam: „Az előkészítés a demokratikus eljárási elveknek semmiben nem felelt meg. Társadalmi párbeszéd nem folyt, az érdekelteket sem kérdezték meg… (A) törvénytervezet éppenséggel kizárólagossá tenné …az országgyűlési frakcióval rendelkező pártok, de azon belül is a két nagy párt befolyását a médiairányításban.” Noha ez bornírtságával még békén hagyta a nyomtatott sajtót, és csak a demováltozata volt a Cser-Palkovicsénak, mégis, csak illendőségből, a szocialisták, legalább most utólag, elrebeghetnének ennyit: Bocsánat, magyarok!

4. LEKVÁRBÓL NEM KÖNNYŰ kardot kovácsolni. Az elmúlt hetekben messzire elhallatszott, ahogy a médiaigazgatás és a sajtó berkeit és pagonyait telezajongták a pannizók és annamarizók. Hogy ők mennyire, de mennyire ismerik és kedvelik egymást. Hallani másfelől a tulajdonosok, főszerkesztők karát: Jaj mi lesz a hirdetőimmel? Jaj mi lesz a frekvenciámmal? És az újságírókat: Jaj mi lesz a villanyszámlával, a gyerek tandíjával? Halk kérdés: mikor és hogyan bizonyítja be a legbefolyásosabbnak mondott újságíró-szervezet, hogy a sajtó szabadságát még a szép új székházánál is fontosabbnak tartja, és beadványok körmölésén kívül valami mással is megpróbálkozik? És mit gondolnak a katolikus újságírók és a konzervatív liberálisok, az evangélikus, meg a szabad-királyválasztó, fehérló-áldozó újságírók és az anarcho-szindikalisták? Hiszen sajtószabadságból, ezt ők is jól tudják, mindenki tudja, csak egyetlenegy van. Ez a szabadság olyan, gondoljunk a közelmúlt történelmére, hogy ha elveszik valakitől, senkinek nem marad belőle semmi sem.

Mindez végülis a magyar sajtóban mégiscsak kiváltott némi, üdvözlendő, ellenállást, akadtak végül lapok, amelyek tiltakozásul, üres első oldallal jelentek meg. Mások jelezték, egyetértenek velük, sőt az Alkotmánybírósághoz is fordulnak, (amely persze, a legkevésbé hatékony eszköz ebben a pillanatban). Az üres első oldallal megjelenő lapok azt követelték, ugyancsak helyesen, köszönet érte, hogy Cser-Palkovicsék vonják vissza nyomorúságos törvényjavaslatukat. Vajon nem kellene-e, legalább ezt az egy mondatot az egyetértő másoknak is néhányszor elég hangosan elismételni?

5. A KÖVETKEZMÉNYEK JELENTŐS RÉSZBEN felismerhetőek. Elég akár ma belenézni a kereskedelmi és a közszolgálati televíziók híreibe, látjuk máris, mire számíthatunk. Amit a kormánypárt a médiairányításban tesz, kívül esik a lehetséges politikai célokon és az ezekhez kapcsolódó eszközök világán. Azt persze még nem tudhatjuk biztosan, lesz-e közönsége a független hírszolgáltatás nélkül működő közszolgálatnak. Meglepő lenne, ha lenne, hiszen nem lehet Szabad Nemzeti Távirati Iroda Félórákat szervezni a munkahelyeken, a társadalom valójában nem indoktrinálható. Ami nagy valószínűséggel tudható viszont, hogy az online sajtóban, az új médiában, amelynek közege a szabadság, a hatalom tényleg pofára fog esni. Ám ennek is lesz szomorú következménye: a most is meglévő kulturális szakadék az online és az offline társadalom között majd tovább mélyül. Ez pedig kulturális bűn.

6. MINDIG ELUTASÍTOTTAM azt a látszatok erősítette vélekedést, hogy mindez valamiféle visszatérés az államszocializmushoz. A mai magyar politika sokkal inkább a harmincas évek világába vágyik. Csak hát a világ lett más. Akár, ahogy a szleng mondja, a lecsóba kerül, akár Kádár régen kihűlt krumpli levesében oszlik el, egyre megy, de az biztos, hogy most már a Fidesz jövője is a tétek egyike.