Magyarországot látszólag most, az elmúlt hetekben, hónapokban rabolták el. De a lelkünket már egy évtizede megrabolták, amikor megszerettették velünk a saját jóságos kényurainkat, és meggyűlöltették az ellenséges, gonosz zsarnokokat. Ha a mieink hágták át az alkotmányosságot, loptak, csináltak politikát a józan ész ellenében, ha a mi vezérünk hazudozott, erőszakoskodott, lelkesen nem néztünk oda, mert a legrosszabb vezérünk is jobb, mint az ő legjobb vezérük. A mi populistánk nem olyan populista, a nemzetközi szégyenünk nem olyan nemzetközi szégyen. Orbán Viktor mindent megtesz, hogy bűneivel és hibáival feledtesse Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc bűneit és hibáit, de ettől még tőlük jutottunk ide, s ők hozták nyakunkra új urainkat.

Mindez arról jut eszembe, hogy megkezdődött a negatív ellenzékiség, a karaktergyilkos, obstruáló ellenségesség korszaka. Mintha Gyurcsány és köre a 2006–2010 közötti Orbán magatartását utánozná: „nem, nem soha”, „nem engedjük”, „tolvaj”, „takarodjon”, „mindenki velünk van, egy erőszakos kisebbséget képvisel”, „csak tőlem, tőlünk fél ez a gyáva”.

Értem én, hiszen ugyanilyen politikával emelkedik Obamával szemben a teázó republikánusok, Sarkozy ellenében a szocialisták populista hulláma. És nem hozott-e Orbánnak kétharmadot, hogy kivárta ellenfele hibáit, kizárólag nemet mondott, mindent megkontrázott, és kellő érzelemmel hitette el, hogy ellenfele gazember. Hibázik, sérelmeket okoz, legazemberezzük, megvédjük tőle a népet, Európát, a jogállamot, eltemetjük, jövök, jövünk.

Sokan gúnyolódnak velem, hogy Gyurcsány és Orbán együttes halálát ajánltam és jósoltam 2006 ősze óta, és virulóbbak, mint valaha. Gyurcsány megbukott ugyan, de lehetetlen megszabadulni tőle. Orbán pedig mindenható. Éppen ez minősíti, rabolja le Magyarországot. Hogy láthatólag meg akarunk szabadulni a zsarnokoktól – a másikétól –, de nem a zsarnokságtól. Gyűlöljük a vezéreket – a másikét –, de nem a vezérelvű rendszereket. Gyalázzuk a negatív politikát, a karaktergyilkos disznóságokat, de alkalmazzuk a másikkal szemben.

Hagytuk eluralkodni a kegyetlenséget és a durvaságot. Tudom én, hogy a derék jó magyar emberek és az igazi européerek nem szívük szerint cselekszenek, hanem „valamely helyzet parancsára, amely a magatartásnak egy megszabott, konvencionális mintáját adja kezük ügyébe”. „Ha a helyzet kegyetlenséget engedélyez – annál jobb. Habozás nélkül kihasználják ezt az engedélyt, oly bőségesen élnek vele, hogy kétség nem fér hozzá: a legtöbb ember csak arra vár, hogy egyszer végre a körülmények szabad teret nyissanak neki a durvaságra és kegyetlenségre, és engedjék, hogy szíve szerint brutális lehessen.” Thomas Mann tudta.

Nehéz úgy alkotmányvédő civil, szakmai és politikai mozgást kiváltani, amikor azok tolakodnak az élére, azok hadonásznak a zászlórúddal, akik korábban egy másik kormány, egy másik eszme mozgástere bővítését igyekeztek így vagy úgy rombolni, megkerülni az alkotmányos intézményeket, kibújni a szabályok alól, s neveztek ki piszkos alkukban alkalmatlan személyeket.

A kilencvenes évek elején a volt MSZMP-vezetők még tudták, hogy nem rohanhatnak föl az emelvényre alkotmányos jelszavakkal, nem alakíthatnak Charta-mozgalmakat, legföljebb csatlakozhatnak hozzájuk. Mindig a párbeszéd híve voltam, de nehéz elvárni őszinte párbeszédet mind az eliten, mind a társadalmon belül, amikor az előző korszak hiteltelen szereplői szólítanak harcra a jelen hiteltelen szereplői ellenében. A restaurációs, az állagvédő politika, legyen az politikusé, értelmiségié, lapé, televízióé lehet újra győzedelmes, ahogy Orbán restaurációs poszt-kádári politikája is győzhetett, de az nem teremt jogállamot.

Akik annak kivárására rendezkedtek be, hogy majd a piac, Európa, Amerika, a sértett bankok, vállalatok megdöntik Orbánt és rendszerét, s visszatér a régi jó világ, akik a „minél rosszabb, annál jobb” kárörömével nézik Orbán önsorsrontó politikáját, akarva-akaratlan részt vesznek Magyarország elrablásában. Orbán öngyilkos politikája nem (csak) őt, hanem Magyarországot teszi tönkre. És egy külső, brutálisabb beavatkozás nem felszabadulást, hanem könynyen káoszt, szinte megoldhatatlan gazdasági nehézségeket hozhat. „Tudja, mondta egy nagykövet, ma kormányok könnyen meggyengíthetők, sőt megbuktathatók kívülről. De mi lesz azután?” Fel van készülve itt politikai, társadalmi erő, hogy programok alapján nekilásson a feladatnak.

A következő fél év nemcsak az Orbán-kormány, hanem a mozdulatlan és/vagy megmozduló társadalom próbája lesz. Nemcsak azért, mert Európa fél szemmel ránk is figyel, hanem mert vagy most próbál európai módon viselkedni, vagy most hirdet tűzszünetet, készíti el februárra az ígért reformterveket a kormány, vagy soha. Az alkotmányos jogállam legnagyobb részét legázolta, az ellensúlyokat megsemmisítette. A hazai és a nemzetközi gazdasági szereplők nagy részével összeveszett. A nemzetközi intézményeket és a nagyhatalmakat kihívta maga ellen. E romokon vagy építkezni kezd, hogy ne csak ő, de Magyarország is túléljen, vagy tovább vágtat a szakadék felé. Vagy teremnek a kormányzó párton, a kormányon belül ilyen vagy olyan szakmai, erkölcsi és politikai ellensúlyok, 2014-ben is szóba jöhető személyiségek, vagy a szocialista és a szabad demokrata elit után a Fidesz-elit is eltűnik a süllyesztőben.

Emlékeim szerint, amikor 2008 őszétől vállalkozói és értelmiségi csoportok érzékelni kezdték, hogy a Gyurcsány-kormány a szakadékba fut, elkezdődött a szakmai reformmunka különböző műhelyekben. A vállalkozók különböző szövetségei, kutatóintézetek dolgoztak a Reformszövetségben, s tettek elvi és konkrét ajánlatokat. Teljes gőzzel munkálkodott a nyugdíjkerekasztal. Anyagokat készítettek külföldi és belföldi tanácsadó cégek. Amikor Bajnai Gordon átvette a kormányt kész anyagokból dolgozhatott, s nem kellett azon gondolkodnia, hogy kire számíthat, kire nem. A Fidesz-kormány az elmúlt fél évben nem dolgozott semmilyen épkézláb reformtervezeten, és inkább félretolta a szakértő technokrata elitet. Ha nem akar úgy járni, mint a KDNP által benyújtott oktatási tervezettel, akkor kénytelen lesz szélesebb körű párbeszédet folytatni.

Feléled-e a társadalom aléltságából, mikor bukkan fel víz alatti csöndjéből? És most nem azt kérdezem, hogy mikor kezd el dühösködni, mikor ébred rá, hogy rossz irányba megyünk. Hanem, mikor érzékeli, hogy most nem váltó dühére, nem türelmetlen visszaingására van szükség, hanem higgadt megfontolásra. Visszanyerik-e a különböző szakmai csoportok öntudatukat? Mikor hisznek magukban, tudásukban, vita- és versenyképességükben? Győzik le félelmüket a viperacsuszamlós hatalommal szemben?

De Orbán Viktornak igazán az ifjú Orbán Viktoroktól kell tartania. Ő már nem emlékszik, de én még igen, milyen nyílt tekintetű, őszinte, tudni és tanulni vágyó fiú volt. Nem szabad, nem lehet találkoznia 1984-es önmagával. Amikor még nem vetette meg a keveseket, még nem kérdezte, hogy kik ezek a senkik, amikor még nem hitte, hogy van örökéletű hatalom. Önmagában legyilkolhatta ezt a szabad, vitázó, minden hatalmaskodást gyűlölő fiút, de talán nem az egész magyar világban. Ma ifjú Orbán Viktorok ülnek az egyetemi padokban és nevetik, gúnyolják az öreg, elnehezült, udvarától tömjénezett Orbán Viktor hatalmaskodását. Egyenrangúak.

Egyszer már egy reménytelen, elöregedett, önhitt hatalommal szemben, néhány fiatal rákérdezett: mivégre mindez? Mit gondoltok, meddig maradhattok? Nektek nincs jövőtök, de milyen jogon teszitek kockára a mi jövőnket? Hogy meritek ezt a kis országot tönkretenni?