„Férje szerint az utóbbi napokban furcsán viselkedett, amikor pedig a nyelvharapás után a rendőrség érte ment, karácsonyi dalokat énekelt és szilveszteri trombitát fújt lelkesen.” Nagy kérdés, ki hogyan fogadja a magyar média nyelvét leharapó csókot, amelynek előkészítésében, ezt azért ne feledjük, szerepe volt Jánosi Györgynek is: együtt szöszölt egy előváltozaton Szalai Annamáriával még tavaly-tavalyelőtt.

A legédesebb mégis, amikor újságírók védik meg ezt a készülő médiatörvényt, ami körülbelül olyan, mintha a taxisok benzináremelésért rimánkodnának. Nem mintha ne lehetne védeni a lépést, az olajtársaságoknak például nyilván nem haszontalan. A taxisok közül viszont csak azok örülnek neki, akik azt remélik, hogy bár a konkurencia remekül beledöglik, ők bírni fogják.

Nyilván sok háztartásban gyújtanak örömtüzet a médiatörvény-tervezet okán is, pláne annak majdani elfogadásakor, az újságíróknak azonban biztosan nem jön jól ez a szabályhalmaz. Pontosabban annak az újságírónak, aki komolyan veszi hivatását, és nem a hatalmi mechanizmus informális részeként szeret lubickolni, hanem a hatalmat kontrollálók csoportjában érzi otthon magát.

A zsurnaliszta, aki lelkendezik, hogy január 1-jétől különösebb jogi körvonalazottság nélkül lehetne hülyére büntetni a sajtót, vagy akinek oké például a csomag 17. paragrafusa, valószínűleg az örvendező taxisok közé tartozik. Az említett törvényhely szerint „a médiatartalom nem lehet alkalmas személyek, nemzetek, közösségek, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek vagy bármely többség, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport nyílt vagy burkolt megsértésére, kirekesztésére”. Aki ezt újságíróként megvédi, arra nemhogy napi ügyeletet, oldalszerkesztést, de még egy kiszáradt tollbetétet se bíznék.

Az bólogató kutya a Wartburg kalaptartóján. Mert ki mondja meg, mi a „sértés”? Hát azt, hogy mi a „bármely többség”? És a többi kérdésre ki felel? A médiatanács? Orbán Viktor? A Szent Korona? Kártyát vetünk?

A hazai médiarendszer korántsem hibátlan. Tényleg rászolgál az újragondolásra. De talán mégsem túlzó kívánalom, hogy ne okvetlenül a kritikai iskolák legradikálisabb, mostanában kormányzati szinten komilfó irányzata érvényesüljön. Ez az iskola úgy van a médiásdival, mint a harapós nő szeretett férjével, vagy mint Steven N. Cowan nevű amerikai ember, aki mikor meglátta, hogy Sarah Palin lánya nyomul egy tévéshow-ban, gondolkodás nélkül szitává lőtte a készüléket egy vadászpuskával.

Mindenesetre ha ez a Cowan bejelöl minket a Facebookon, ne nagyon lepődjünk meg: biztosan Szalai Annamária az, aki gépe előtt éppen karácsonyi dalokat énekel és szilveszteri trombitát fúj lelkesen.