Most, hogy mind többet tudunk meg a kereszténydemokrata tanügyérek elképzeléseiről, kiderül, hogy ez a hangzatos mondás a lényeget írja le. Míg az utóbbi tizenöt évben többé-kevésbé az a nézet győzedelmeskedett, hogy az iskola elsősorban a gyerekekért, kvázi a jövő társadalmáért van - ez volna a szolgáltatás -, most valódi fordulat következik. Az oktatás közszolgálat lesz, amiből következően a tanár közszolga. Beszédes kifejezés: a legutóbbi időkig a hatalom gyakorlóit, vagyis a végrehajtás tisztviselőit illettük ezzel a szóval.

A Hoffmann Rózsa nevéhez fűződő nagy átalakítás, az új közoktatási törvénykoncepció éppen erről szól. Véget akar vetni annak az időszaknak, amelyben – jól-rosszul, de legalább meglehetős következetességgel – az állam és az állampolgárok kölcsönös felelőssége szabta meg az iskola működését és feladatait. Az utóbbi másfél évtized kormányai abból indultak ki: az állampolgár adót fizet, cserébe joggal várja el, hogy az oktatás méltó körülmények között, partneri módon vértezze fel a lehető leghasznosabb tudással a gyerekét. A kereszténydemokrata filozófia azonban nem tekinti megrendelőnek az adófizetőt, hanem szíve szerint beültetné az iskolapadba a gyerek mellé, hogy ebben a hagyományosan aláfölérendeltségi viszonyokkal terhelt közegben minél inkább a saját képére szabja.

Lehetetlen nem észrevenni, hogy a közoktatási törvény koncepciója sokkal kevésbé az iskoláról, mint a társadalom átformálásáról szól. A győztest már a rajtnál kihirdették: ez a tehetős, művelt középosztály, amelynek gyermekeit a hozott előnyök mellett ezentúl a köz által finanszírozott oktatás is körülbástyáz. Ha a felzárkóztatásra szorulókat külön osztályokban lehet parkoltatni; ha a tankötelezettség korhatárának leszállítása lehetővé teszi, hogy a nehezebb eseteket csöndben lemorzsolja a rendszer; ha kerettantervek és egységes tankönyvek – amellett, hogy egységes ideológiát sulykolnak – mondják meg azt is, hogy mi az egyetlen helyes út, amelyet követve egy pedagógiai célt el lehet érni; sőt ha egyedül a mindenható állam mondja meg, hogy a tisztes bérért milyen minőségű munkát kell a tanárnak nyújtania, nos, akkor tényleg visszatérünk a hetvenes-nyolcvanas évek világába. Abba a hazug rendbe, amikor „világhírűen magas színvonalú” volt a magyar oktatás, legalábbis az a felszíni rétege, amellyel oly szívesen büszkélkedtünk, telis-tele a társadalom nyertes oldaláról érkező diákokkal – s szót sem ejtve a társadalmi mobilitásból kizárt, vesztésre ítélt rétegről.

A legnagyobb baj azonban mégiscsak az, hogy a mai adófizetők nem fogják bánni a hátraarcot. Maguk is ilyen hazug rendben nőttek fel, a tizenöt év kormányzati szerencsétlenkedése pedig kevesükkel értette meg, hogy a szolgáltató oktatás a közjó érdekében támadta a bevett kiváltságokat. Immár egyetlen erő állhatja csak útját a „közszolgálati” visszarendeződésnek. Vajon ok-e a derűlátásra, hogy csak a Fidesz józanságában bízhatunk?