Ezzel összefüggésben születik meg hamarosan az Orbán Viktor, Lázár János és Kósa Lajos által jegyzett második nyilatkozat. Ez a kötelező pénztárak szabad elhagyására kötelezettek vigasztalását, és az ügyben felajzott, és minket visszakézből a bóvli plusz egyes bajnokságba soroló pénzvilág megnyugtatását célozza. Talán. Gondolhatnánk, elég nagy a baj ahhoz, hogy a férfias beszéd ideje jöjjön. De nem. Az ígéret, hogy lesz majd egyéni számlavezetés, és az oda befizetett pénzek értéke állandó marad, e helyzetben éppen hogy férfiatlan.

Mert akkor ugyan mi van, ha lesz egyéni számla? A mostani felosztó-kiróvó rendszer azonnal elkölt minden pénzt, amit megkap, és még így sincs elég. Az egyéni számla az éppen felszámolás alatt lévő rendszerben ér valamit, ahol legalább annyit kell visszakapni, amennyi a számlán van. Az államiban viszont alig van köze a befizetéseknek a majdani nyugdíjhoz. Tehet ez a parlament most politikai nyilatkozatot, de ettől még a hárommal utána következő csak azt a pénzt tudja kifizetni, amit az akkori dolgozók befizetnek, s ha az kevés lesz, hát keveset ad. Az más volna, ha kijelentenék a nyilatkozók, hogy ez a most visszacentralizált rendszer átmeneti, s majd mindenki a számlája szerint kapja a nyugdíjat. De erről szó sem esik. Nem is lehetne helytállni érte.

A parlamenti politikai nyilatkozatok eddig érdemes ügyekben születtek. 2004-ben az uniós csatlakozásról, 2006. szeptember 19-én, a tévészékház füstjét még érezve ötpárti, ha nem is egyetértéssel, de aláírással arról, hogy ne legyen több erőszak. Két év múlva a szlovák nyelvtörvény ellen tiltakozott a magyar parlament, majd nyáron jött a magát történelmi fordulatnak értékelő NENYI, nos, ezekhez képest az, hogy majd nem kell adózni azoknak, akik haszonnal fordulnak át az állami rendszerbe, nem nagy formátumú állítás. Pedig lenne ok erre. A legalapvetőbb rendszerhez nyúltak hozzá. Megtehetné ezért a parlamenti többség, hogy hivatkozik a kényszerekre, melyeknek engedve a kormány visszatereli a költségvetési akolba az embereket, mondhatnák, hogy állam adta, állam veszi el, mert van úgy, hogy az ember nem képes előtakarékosságra, megesik ez az állammal is, különben is, pénz az ablakban, mindez legfeljebb a léleknek fáj, de közvetlen kára nincs belőle senkinek, nekik viszont mérhetetlen a hasznuk, s ígéretet tehetnének rá, hogy az így megszerzett pénzt méltóképpen használják fel. Elmondhatnák, hogyan. Ehelyett azonban olyan káromkodásba kezdtek, oly mértékben gyalázzák az egyetlen igazi áldozatot, az azonnali pusztulásra ítélt pénztárakat, hogy ez rögtön kételyt támaszt az egész vállalkozás tisztaságát illetően.

Így hát inkább vissza kell térnünk az első, immár menedéknek tekinthető nyilatkozat címéhez, amely szerint „legyen béke, szabadság és egyetértés!” Adjuk alább: lenne legalább egy ezek közül!