A nyomozás elrendelése előtt folytatott titkos információgyűjtés során a rendőrség, az ügyészség és a nemzetbiztonsági szervek gyakorlatilag engedély nélkül szerezhetnek majd be adatokat – ez a véleménye Bárándy Péter ügyvédnek, egykori igazságügy-miniszternek a büntetőeljárási törvény (Be.) tervezett módosításáról. Amint beszámoltunk róla, a parlamenthez benyújtott javaslat szerint megszüntetnék az ilyen adatgyűjtés célhoz kötöttségét. Vagyis: nemcsak a bírói vagy miniszteri engedélyben szereplő célszemélyről és a kérelemben megadott bűncselekményről, hanem az akció során a hatóság látókörébe kerülő tetszőleges emberekről és bűnügyekről – ha azokat öt évnél súlyosabb börtönbüntetés fenyegeti – összegyűjtött adatokat is felhasználhatnák bizonyítékként.

Hack Péter büntetőjogász is szkeptikus. Ha az előterjesztést elfogadják – fogalmaz –, igen szélesre tárják a kaput, hiszen egy adott személy meghatározott cselekményének felderítésére kiadott engedély alapján bárkire „dolgozhatnak”. Úgy látja, a mostani javaslat azért is különösen nagy visszalépés, mert korábban a nyomozás hivatalos elrendelése előtt szerzett információk önmagukban egyáltalán nem szolgálhattak bizonyítékként. Ennek magyarázata az volt, hogy a Be. garanciarendszere – például az ügyészi felügyelet – az eljárás ilyen korai szakaszában nem érvényesül. Hack szerint régóta folyik a vita arról, hogy melyik szempont fontosabb: a bűnüldözési érdek, amelyet a készletező adatgyűjtés szolgálna a legjobban – szedjenek össze minden információt, amit csak lehet, hátha jó lesz valamire –, vagy a személyes adatok védelme. Ez utóbbi alkotmányos alapjogot kizárólag akkor lehet korlátozni, ha az elkerülhetetlenül szükséges és az elérni kívánt célhoz képest arányos. Szerinte ezt a szempontot kellene érvényesíteni, ám a tervezet e tekintetben nem sok jót ígér.

Bárándy kérdésünkre kijelentette: amikor ő engedélyezte titkosszolgálati eszközök alkalmazását –a miniszter hozzájárulására többnyire a nemzetbiztonsági szervek nem bűnüldözési célú információgyűjtéséhez van szükség –, csak abból indulhatott ki, hogy a kérelmező szakmailag megalapozott anyagot terjeszt elő. Maga legfeljebb azt vizsgálhatta, hogy az adatgyűjtés elrendelése a rendelkezésére bocsátott dokumentumok szerint törvényes-e, és az információk más módon nem vagy csak aránytalanul súlyos nehézségek árán szerezhetők meg. Ha a javaslatot elfogadják – véli –, az engedélyezési eljárásnak még ennyi értelme sem lesz.

Tény ugyanakkor – árnyalja a képet Hack –, hogy az állam büntetőjogi igényének érvényesítése világszerte fontosabb szemponttá kezd válni, mint a személyhez fűződő jogok védelme. Szerinte azonban van a nemzetközi gyakorlat és a hazai törekvések közt egy lényeges különbség: külföldön a garanciális szabályok lazítását leginkább a terrorizmus elleni küzdelem terén látják elfogadhatónak, nálunk a bűnüldöző szervek másutt kivételes felhatalmazása válhat általánossá. Ami azért is elfogadhatatlan – véli Hack –, mert az állam az informatika hihetetlen fejlődése révén már ma is elképesztő mennyiségű információt szerezhet saját polgárairól. Az aktuális hatalom el kíván térni a hagyományos polgári demokrácia bizonyos alkotmányos alapértékeitől – vallja minderről Szikinger István alkotmányjogász. Ő gyakorló ügyvédként már eddig is látott több példát a „készletre” történő adatgyűjtésre – előfordult, hogy hónapokig működött lehallgatóberendezés egy irodában, hátha találnak valamit –, a tervezett változások pedig szerinte végképp parttalanná tehetik a titkos információgyűjtés folyamatát. Ezért az álláspontja az, hogy épp a nyomozás elrendelése előtt folytatott adatgyűjtést kellene szigorúbb garanciarendszerrel körülbástyázni, amikor a folyamatokra nemhogy a védelemnek, de még az ügyésznek sincs rálátása.

Hack egy további szempontra is felhívta a figyelmet: a nyomozó hatóság vagy az ügyészség saját tetszése szerint szemezget a titkosszolgálati eszközökkel megszerzett adatok között, és nyilván csak a vádlott bűnösségét alátámasztó bizonyítékokat viszik a bíróság elé. A védelem pedig nem fér hozzá az összes dokumentumhoz, miközben megeshet, hogy a rögzített telefonbeszélgetések közt olyan is akad, amely épp azt igazolná, hogy valaki a korábbi megállapodás ellenére sem kíván részt venni valamilyen jogellenes cselekményben. Szikinger ezzel kapcsolatban példát is hozott: az egyik ügyében a bíróság bekérette a titkosszolgálati iratokat, és csak akkor derült ki, hogy a beterjesztett összefoglaló jelentésből fontos adalékok hiányoztak.

Nem kevésbé aggályos, hogy miként kerülhetnek nyilvánosságra olyan felvételek, amelyek az adott bűncselekmény szempontjából lényegtelen adatokat tartalmaznak, ráadásul a gyanúsított az események szempontjából érdektelen személlyel beszélgetett – hoz fel egy újabb szempontot Hack –, hozzátéve: ha még lazítanak is a szabályokon, bárkit bármilyen ügyben gyanúba keverhetnek. Vagyis az UD-ügyben kiszivárgott felvételeken szereplő, és a lehallgatási engedélyben nyilván nem szereplő személyeket is? – kérdeztük. A szakértő szerint a tervezett módosítás szerint igen, ha öt évnél súlyosabb börtönnel büntethető bűncselekmény vagy hivatali visszaélés gyanúja merült fel. Követelmény azonban, hogy a bűncselekményre utaló adatok megszerzése után a titkosszolgálatnak haladéktalanul feljelentést kell tennie. Az meg már a védelem dolga lenne – mondta –, hogy belekapaszkodjék a „haladéktalanul” fogalmába.

Titkosszolgálati forrásaink szerint ha lehetővé válik, hogy az információgyűjtés során keletkezett adatok korlátlanul bizonyítékként szolgálhatnak, akkor veszélyes vizekre evezünk. Az is kérdéses, hogy mi legyen egy ilyen adat sorsa, hiszen az információt – külső kontroll nélkül – a rendőrség vagy a titkosszolgálat „lenyelheti” vagy kísérletet tehet annak felhasználására. Így eléggé esetleges lehet, hogy egy adott ügyben mikor válik egy elejtett félmondat bizonyítékká, illetve mikor kerül a szemétkosárba.

A titkosszolgálati eszközökkel folytatott felderítés alapvetően a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat feladata. Az ő embereik figyelik a gyanúsítottakat, ők telepítik a lehallgatáshoz szükséges „poloskákat”, a közreműködésükkel hallgatnak le telefonokat. Az azonban, hogy hány esetben élnek efféle lehetőségekkel, államtitok. Totális elhárításról mégsem lehet szó, mert a szolgálat egyik korábbi főigazgatója egy tudományos tanácskozáson néhány adatot elárult. Az előadáson elhangzottak szerint a szakszolgálathoz a rendőrségtől, a vám- és pénzügyőrségtől, az ügyészségtől, valamint a többi titkosszolgálattól évente ötvenezer körüli megrendelés érkezik, és ezek tíz százalékát sem éri el az igazságügy-miniszteri vagy bírói engedélyhez kötött akciók – ezek közé tartozik a magánlakás megfigyelése, a telefonok lehallgatása és a levelek ellenőrzése – száma.

Ez nem tűnik túl soknak – bár az érintettek száma ennek többszöröse lehet –, ám igazából senki nem tudhatja, hogy a megfigyelők/lehallgatók pontosan milyen munkát végeznek. Ma ugyanis egyetlen olyan szervezet sincs, amely korlátlanul jogosult lenne ezekbe az ügyekbe betekinteni, s azokat tételes vagy legalább szúrópróbaszerű ellenőrzésnek alávetni. (L. K.)

Lechner Barnabás, az Új Hírnök című akkori lap főszerkesztője 2000-ben lehallgatókészüléket talált az irodájában. A rendőrség nyomozást rendelt annak felderítésére, ki helyezte oda a poloskát, de az eljárás eredménytelenül zárult.