Bagóért széthordott alumíniumipar?
Rogán Antal (Fidesz) hétfőn a parlamentben bejelentette, pártja a következő két hétben a számvevőszéki és költségvetési, valamint a gazdasági bizottságban egy-egy albizottság felállítását kezdeményezi. Az egyik feladata lesz az elmúlt nyolc évben az államadósság növekményének a vizsgálata, a másiké az 1994 és 1998 közötti időszakból a magyar alumíniumvertikum privatizációjának a vizsgálata, amikor – mint fogalmazott – fillérekért privatizálták a „magyar alumíniumvertikumot”. (Nem lesz nehéz dolga a bizottságnak, hiszen a témában az első Orbán-kormány idején már vizsgálódott az ÁPV Rt. felügyelőbizottsága.)
A Horn-kormány idején széthordták a magyar alumíniumipart, ráadásul az akkori hatalom kedvezményezettjei bagóért szerezhették meg a milliárdos értéket képviselő cégeket – ezt a sommás következtetést vonták le sokan az egykori Hungalu Rt.-hez tartozó vállalkozások közelmúltban nyilvánosságra hozott privatizációs szerződéseiből is. Ami tény: az egykori Hungalu Rt. cégcsoport vállalkozásai közül például az 1,7 milliárd forint törzstőkéjű Ajkai Alumínium Kft. tízmillióért cserélt gazdát, a kétmilliárdos Almásfüzitői Timföld Kft. vételára pedig százmillió volt, de a vevő csak nem egészen tízmilliót fizetett, mert már korábban bérbe vette a céget, és az árból levonták a befektetéseit. A privatizációs folyamat egyik nyertese pedig kétségkívül a Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök érdekkörébe tartozó Altus, amely 46 millióért jutott hozzá a 287 milliós törzstőkével rendelkező Balassagyarmati Fémipari Kft.-hez. A sokat emlegetett Magyaróvári Timföld és Műkorund (Motim) Kft. jegyzett tőkéje pedig egymilliárd forint volt, s ezért Gyurcsányéknak – a vállalati menedzsmenttel közösen – már 705 milliót kellett leszurkolniuk. De ott évente hétnyolcmilliárd forintos nettó árbevétellel lehetett számolni, tehát azt is „bagóért” adták el.
Másként látja Suchman Tamás egykori privatizációs miniszter, akivel munkatársunk néhány napja, még kórházba kerülése előtt váltott szót. Ő kérdésünkre azt hangsúlyozza, hogy a magyar gazdaság 1990 és 1994 közt óriási veszteségeket szenvedett el, s 1,2 millióan váltak munkanélkülivé. Akkor a KGST-piac összeomlása miatt egész ágazatok kerültek válságba, így az alumíniumipar is. Suchman emlékeztetett rá: az egykori Szovjetunióval bonyolult barterkereskedelem folyt –amelynek része volt, hogy a hazai bauxitból előállított timföldet szibériai üzemekben dolgozták fel, majd a nyersalumíniumot visszaszállították, így a magasan feldolgozott késztermékeken keletkező haszon már a magyar cégeknél jelentkezett –, ám a rendszerváltozás után az orosz fél nem akarta az együttműködést.
Más forrásaink szerint a timföldet a 90-es évektől az oroszok inkább Ausztráliából szerezték be, mert onnan körülbelül harminc százalékkal olcsóbban jutottak hozzá. Egy magyar kormánydelegáció próbálkozott Moszkvát jobb belátásra bírni, ám „vérző orral jöttünk haza”, hiszen az orosz üzemeket már privatizálták, így azok működését a „barátság és testvériség” helyett az üzleti érdek határozta meg – fogalmaz a küldöttség egyik tagja. Ez azért is volt érzékeny veszteség, mert a hazai gyárak által előállított – és a magyar feldolgozóipari kapacitást meghaladó – timföldből kizárólag a szibériai üzemekben alkalmazott technológiával lehetett alumíniumot előállítani. Tehát a terméknek más piacot sem volt könnyű találni.
Emiatt már az Antall-kormány idején döntés született arról, hogy az alumíniumipari ágazat ne tartozzék többé a nemzetgazdaságilag fontos kategóriába, és a veszteséget az állam nem is vállalta tovább. Ám akkoriban csak egyetlen cégen – a vertikum egyik legértékesebb darabján – sikerült túladni. A Székesfehérvári Könynyűfémműt (Köfém) meghívásos pályázat útján értékesítették, és az amerikai Alcoa 1993-ban ötvenmillió dolláros tőkeemeléssel jutott a csaknem kétmillió forint éves veszteséget termelő vállalkozás többségi tulajdonához. Forrásunk szerint a Köfémet „hitelmentesítették”, a környezeti károk helyreállítását pedig az állam vállalta, miként az értékesítés után elbocsátott több száz ember végkielégítését is. Az amerikaiak a magyar alumíniumágazatot sem akarták támogatni például azzal, hogy timföldet dolgoztassanak fel az oroszokkal. Informátorunk úgy emlékszik: egyenesen „körberöhögték”, amikor valaki előállt ezzel a javaslattal.
Mindezek után a Horn-kormány lépéskényszerbe került. Azt elfogadták, hogy az ágazat reorganizációját meg kell valósítani, csakhogy ehhez nem voltak költségvetési források. Az alumíniumipari cégek vesztesége ugyanis 1994-re elérte a csaknem négymilliárd forintot, s ebben a helyzetben egy 4,6 milliós adósságkonszolidáció sem segített; kellett volna még további négymilliárd a vállalkozások működőképességének fenntartásához szükséges alaptőkeemeléshez, amiről akkor szó sem lehetett.
Ezért úgy határoztak, hogy a Hungalu Rt.-hez tartozó kft.-ket decentralizált privatizáció keretében értékesítik. Vagyis: az egyes cégeket nem az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. hirdette meg eladásra, hanem a tranzakciókat a Hungalu bonyolította le. Suchman szerint a cél az volt, hogy minél magasabb vételárat érjenek el, emellett a vevőknek kötelezettséget kellett vállalniuk a tőkeemelésre is. Nem kevésbé fontos szempont volt, hogy az ágazat meglévő vertikumát – a bányászattól az alumínium feldolgozásáig –megőrizzék. Vagyis: aki timföldgyárat akart venni, annak a legsebezhetőbb bauxitbányákban is tulajdonrészt kellett szereznie. A privatizálandó cégektől elvárták azt is, hogy –a gazdasági ésszerűség határain belül – elsősorban hazai timföldet használjanak fel, és összehangolt üzletpolitikát folytassanak. Mindez a kontraktusokban is megjelent.
– Lehet vitatkozni azon, hogy a kft.-ket reális áron értékesítették-e, de egy válságágazat cégei annyit érnek, amennyit a vevők hajlandók fizetni értük – mondja Suchman. Akadt olyan vállalkozás – tudtuk meg egy volt ÁPV-stől –, amelyen csak a második-harmadik pályázati fordulóban sikerült túladni, s akkor is az egyetlen jelentkezőnek. Ha pedig az épp Gyurcsány érdekeltsége volt, hát nyert, de szó sem volt arról, hogy előre „levajazták” a döntést. Jobban is örültek volna a tőkeerős multiknak, ám a pályázati kiírásban foglalt feltételek a külföldi cégeket elriasztották. A vevőket ugyanis az alaptőke emelésére, bizonyos mértékű együttműködésre, a vállalkozás legalább 5–15 évig terjedő működtetésére, a technológia fejlesztésére, a környezetvédelmi károk elhárítására, sőt meghatározott foglalkoztatotti létszám megőrzésére is kötelezték.
Az egykori gyáreladásokat most azért is sokan bírálják, mert az előírások teljesítését nem kötötték igazán komoly biztosítékhoz. Ez tény, és akár súlyos hibának is minősíthető – ismeri el egy informátorunk –, de ha milliárdos bankgaranciát követelnek, az „elég vicces lett volna”, s egy vállalkozást sem tudtak volna értékesíteni. Az idő pedig a privatizációs folyamatban aktívan közreműködő szakember szerint az akkori döntések helyességét bizonyítja, a cégek zöme szerződéses kötelezettségének eleget tett, és ma is működik.
Néhány vállalkozás – ilyen a harmadáron eladott inotai kohó és a tényleg „bagóért” elkótyavetyélt, de az orosz piacok elvesztése miatt halálra ítélt almásfüzitői timföldgyár – kétségkívül bedőlt, esetleg időközben gazdát cserélt, ám többségük teljesítette a fejlesztésekre vagy a környezeti károk elhárítására vonatkozó vállalásait. Esetenként még túl is teljesítette: Suchman úgy emlékszik, hogy például Ajkán – épp a vörösiszap-katasztrófa miatt elhíresült cégnél – hárommilliárd helyett 3,6 milliárdot költöttek erre a célra. A Motim pedig – a fejlesztésekkel együtt hárommilliárdos előírással szemben – több mint 3,8 milliárdot fordított korszerűsítésre, illetve a használaton kívüli zagytározók rekultivációjára.
Az alumíniumágazat privatizációjából a kilencvenes években összességében 6,3 milliárd forint folyt be, de az ÁPV Rt. egy 1999-es jelentése szerint amagánosítás a cégek áron alul történt eladása miatt 25 milliárdos veszteséggel zárult. A vagyonkezelő egykori vezérigazgatója, Szabó Pál – aki korábban a Hungalut is vezette – ezt azonban korábbi nyilatkozataiban cáfolta, mondván, a dokumentum készítésekor figyelmen kívül hagyták a tényleges piaci viszonyokat.
A képet árnyalja a vásárlók kötelezettségvállalása: öt év alatt mintegy 15 milliárdot kellett befektetniük, ebből kilencmilliárd a környezeti károk felszámolását szolgálta. Ez utóbbi célra az akkori felmérések szerint tízmilliárdnál jóval többet kellett fordítani, így ennek az összegnek csak töredéke „ragadt rajta” az államon. A vélelmezett veszteség tehát máris jóval kisebb. Nem beszélve arról, hogy a privatizált cégek – ha egyik-másik csak átmenetileg is – munkát biztosítottak a korábban foglalkoztatott embereknek – szól egy újabb érv a „privazitációs mundér” védelmében. Hogy ezen néhányan megszedték magukat? Ezt nem vitatja senki, de informátoraink szerint annak idején bárki pályázhatott volna. Egy forrásunk álláspontja: „A most igen okos politikusok vagy újságírók miért nem szedtek össze 1995-ben tízmilliót, hogy Ajkán gazdagodjanak meg?”
Forrásaink sajnálatosnak tartják, hogy mindez a kolontári katasztrófa kapcsán vált ismét aktuális kérdéssé. Ha nincs a gátszakadás – mondják –, ma már senki nem beszélne az alumíniumágazat privatizációjáról, legfeljebb „gyurcsányoznának” még kicsit. Az iszapömléshez azonban a Hungaluhoz tartozó cégek eladásának semmi köze – állítják –, mert azzal csupán a tulajdonviszonyok változtak, az alkalmazott technológia, a környezetvédelmi szabályozás vagy a hatósági felügyelet rendszere nem.
A privatizációs szerződések nyilvánosságra hozatala mellett ezért szerencsés lett volna, ha a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. közzéteszi az egykori kontraktusokban vállalt kötelezettségek teljesítéséről keletkezett iratokat is – mondják. Azokból ugyanis kiderülne, hogy az ÁPV által előírt feltételek betartását miként vizsgálták, s a privatizált cégek eleget tettek-e vállalásaiknak. Egyébként egy 1999-ben, az első Orbán-kormány idején keletkezett, s a birtokunkban levő dokumentum szerint úgy tűnik, időarányosan rendben mentek a dolgok, s a szerződésekben meghatározott kötelezettségek ellenőrzésének feltételei – legalábbis elvileg – máig biztosítottak.
Most azonban bűnbak kell, akit „lehetőleg névvel és személyi számmal lehet azonosítani” –állítja egy informátorunk. De ha történt is mulasztás, azt szerinte nem a privatizáció körül kell keresni, hiszen a cégek környezeti állapotát a vásárlók megismerhették, és azért korlátlan felelősséget vállaltak. Lehettek volna persze a dobra vert létesítményekben olyan „rejtett hibák” –például az ajkai zagytározóknál, ahol a gátszakadás történt –, amelyekről a vevő csak később szerez tudomást, ám ilyenekről egyelőre senki nem beszél.
Forrásaink szerint nyilvánvaló, ha bármelyik vásárló úgy érzi, hogy megvezették, már felszólalt volna, és kártérítési pert akaszt az ÁPV jogutód szervezetének a nyakába. Erre egyébként valószínűleg nem is kerülhetett sor, legalábbis Ajkán nem: ott a privatizáció után is jórészt az a menedzsment dolgozott, amely az azt megelőző években irányította a céget. A vállalkozás létesítményeinek állapotával így vélhetően tisztában voltak, s ha bármilyen kockázatról tudnak, azt saját érdekükben sem hallgatják el. Erre egyébként módjuk sem lett volna, hiszen a céget az illetékes hatóságok rendszeresen ellenőrzik, és egészen eddig mindent rendben találtak.
