Tévedés, hogy az MSZP végleg megúszta a lengyelesedést. Tart még a folyamat, sőt fokozódhat a helyzet. Még csak nem is kettős hatalom jellemzi a pártot. Ahhoz két erős pólus kellene, nem az erőtlenségek kvázi egyensúlya, márpedig a szocialistáknál csoportos és egyéni túlélők laza kapcsolatai rajzolják ki a zavaros hatalmi képletet. Kusza viszonyaikat egyelőre az egység kongó frázisa mögé rejtik, jóllehet a kulisszák mögött a ki kit győz le zenebonája hallatszik. Nem csoda, ha emiatt aztán kevéssé jut minőségi energiájuk a kibontakozó magyar hadikapitalizmus értelmes baloldali bírálatára.

És ez sokáig maradjon is így, kérte elsőre az aranyhaltól Orbán.

Legfőbb belső problémájuk még mindig Gyurcsány. Attól a pillanattól fogva, hogy az MSZP elmulasztotta hűvös, könyvelői józansággal megvonni a történelmi vereséghez vezető út mérlegét, tudni lehetett, hogy Gyurcsány a párttársai által hátba szúrt reformer pózában tér vissza majd, és inkább előbb, mint utóbb. S mert hagyták, hogy kudarca okait főleg önmagán kívüli tényezőkben keresse, változatlanul a nyugatos modernizáció biztosítékaként mutathatja fel magát.

Még csak azt sem merik megkérdeni tőle, ha ez így van, miért bizonyult annak idején olyan felemásnak épp a nyugati reputációja? Vajon miért nem tetszett a nagy nyugatos fenntartások nélkül a Nyugatnak? Aki kicsit is ismeri a nemzetközi viszonyokat, fél szemmel is észlelnie kellett, hogy a különböző fórumokon milyen rohamosan csökken a külföldön is sokszor akciózó magyar miniszterelnök tekintélye. Lemondásában a nemzetközi presztízsvesztés jócskán közrejátszott, bár ez a tény a hazai balliberális sajtóban kissé rejtve maradt.

A hűvös egyenlegkészítés nem csak a múlttal, a jelennel kapcsolatban sem lenne fölösleges. Gyurcsány növekvő formális vagy informális befolyásának esélye nagy, politikai-társadalmi haszna azonban szerintem ezzel fordítottan arányosan csekély. A vezetésen belül pillanatnyilag kevesen támogatják, miközben a vészes gyorsasággal elillanó tagság egy része még mindig őt akarja vezérének.

Zsebében van az apadó pártbüdzsé egyik szekrényének kulcsa is (Táncsics Alapítvány), őt favorizálja a balliberális média. Fórumaikon folyvást úgy jelenik meg, mintha igazi alternatívaképző erő volna, s performance-ait nem csupán egy fanklub, hanem komoly tömeg tapsolná meg. Pedig Gyurcsány masszív és moccanatlan társadalmi elutasítottsága, szavazat- és partnertaszító képessége – minden párton belüli esélye ellenére – tragikomikussá teszi erőlködését.

Dominanciájával az MSZP hiteles, a társadalmat újra a baloldalra hangoló fordulatot nemigen hajthat végre, jóllehet ezt a politikai evidenciát hamarosan nyilván fanklubos cikkek, olvasói levelek igyekeznek majd cáfolni. Kedvenc stratégiai víziója, miszerint az MSZP „polgári baloldalként”, sőt vonzó centrumként mágnesezheti magához a konzervatív és liberális tábor derék demokratáit, afféle íróasztal-teória, s épp az ő szájából hangzik a legképtelenebbül. Talán a nagy képzelőerővel bíró rajongói láthatják mögötte folyamként hömpölyögni az egyesült demokratákat, vagy talán még ők sem.

Jó egészségben és hosszan tartsd meg őt az MSZP soraiban, szólott zsákmányához másodjára Orbán. Amíg ő ott van, addig én bármennyit hibázhatok. (Utóbbiban persze bizonyára tévedsz, gondolta magában bátran a halacska.)

Az MSZP-nek azonban Gyurcsány Ferenc féken tartása nélkül is lenne elég gondja. Halmazati mulasztásokat illenék pótolnia, lényegi kérdések keringenek megválaszolatlanul a levegőben. Itt van mindjárt a korszerű baloldali modernizáció tartalmának kimunkálása, amihez elkötelezett, de elfogulatlan, vita- és párbeszédképes elméleti műhelyek kellenek, nem pedig egyéni igényekre szabott vállalkozások. Ha létezik még egyáltalán hiteles megújulás, abból ésszerű kiindulnia, hogy a némi szociális mázzal leöntött, lényegileg neoliberális alapzatú (harmadikutas) modernizáció mindenütt felemészti, szétforgácsolja a baloldal politikai tőkéjét, roncsolja társadalmi bázisát, s olyan társadalmi feszültségeket teremt, melyekben egyre gyakoribbak a szélsőséges politikai kisülések.

A világválság csak felerősítette ezt a trendet, hiszen a baloldal válsága Európában már előtte érezhető volt. Megmutatkozott a szélsőjobboldal térnyerésében (ha a baloldal „lógva hagyja” a szociálisan veszélyeztetett rétegeket, a szélsőjobb rögtön leakasztja és kihasználja), kitetszett a nagy európai szocdem pártok belső vitáiból (a honi ballib média ezekről csak szőrmentén tudósított), továbbá új baloldali kihívókban is megnyilvánult, lásd mindenekelőtt a Die Linke színrelépését Németországban.

Talán csak Skandinávia országaiban sikerült a társadalom és a piac logikáját úgy egymáshoz csiszolni, hogy az sem a piac, sem a társadalom működését nem lehetetlenítette el. Érthető tehát, hogy a skandináv esettanulmányok iránt nagy a kereslet Európában – nálunk persze nem. Pedig most, amikor a neoliberális fiaskó után a magyar társadalom a radikalizmussal elegyes hazai konzervativizmus felemás modernizációs kísérletének tárgya, kiváltképp tragikus lenne, ha ennek esetleges kudarca után a régi neolib zsákutcába kényszerülnénk vissza.

Elkerüléséhez azonban vonzó, konkrét baloldali modernizációs ajánlat szükségeltetne, mely nem képzelhető el a rohamosan átalakuló nemzetközi viszonyok illúziótlan elemzése, az ebből levezetett nemzeti (nem szittya!) érdekek képviselete, érvényesítése és a baloldal társadalmi bázisának egyértelmű vállalása nélkül. Nem vitás, a mostani szoci főcsapás, a demokráciavédelem fontos feladat, fontos, de korántsem elégséges feltétele a megújulásnak.

Pontosan fogalmazott Szekeres Imre, amikor nemrég azt írta, hogy egy szocialista párt „a kezükből és az agyukból élők” érdekeit jeleníti meg, s „ahol lehet, gátat vet a különféle tőkelobbik korlátlan érdekérvényesítésének, és ahol nem lehet, ott is erős alkupozíciókat épít ki”. (Vissza a jövőbe! Népszabadság, november 5.) Ez legalább világos beszéd, kérdés, hány hadosztálya van egy ilyen fordulatnak ma az MSZP-ben? És ha nincs, milyen erő képződhet helyette, és mennyi idő alatt? A pályán már melegít az alternatíva, hiba volna alábecsülniük, s mint rebesgetik, jövőre egy önálló konzervatív-liberális alakzat is színre lép, jelezvén, hogy a magyar pártrendszer egésze roskadozik a megoldatlan társadalmi problémák súlya alatt.

Már a huszonnegyedik óra utolsó perce is elmúlt, ami most van, az a pótlólagos kegyelem rövid időszaka. A baloldalnak végre a társadalom felé kellene fordulnia, felhagyva a kívülről és felülről jött neolib koncepciók újramelegített propagandájával, s a köldöknéző, sehova sem vezető belterjes politizálással. Új, de nem a generációs álellentétek alapján megújuló politikusokra, a világ dolgait és a magyar társadalmat első kézből ismerő, intézményesen jól kiépített szellemi bázisra lenne égető szüksége, ahonnét csak a megélhetési rajongókat kellene – érdemeik el nem ismerése mellett – eltanácsolni. Ha ezek a feltételek nem teljesülnek, minden egyéb megoldás önáltatás, jó esetben az agónia meghosszabbítása. Afféle örökös Godot-ra várás, aki, mint tudjuk, sosem jön el.

Régi nóta legyen, régi zenészekkel, ez a harmadik kívánságom, szorított még egyet az aranyhalon Orbán. Majd szétnézett és látta, hogy mindhárom kívánsága teljesül. Ezzel megvolnánk, bólintott elégedetten. – Még szükségem lenne rád, de lásd, én betartom a szavam – somolyogta. S azzal egy laza mozdulattal bedobta a halacskát… a vödörbe.