Nem igazán komoly szökések Mátraszelén
A testvérek gyámjában, Bajnócziné Bognár Erikában felvetődött, hogy a túlkoros gyerekek be tudnak-e majd illeszkedni az alsó tagozatos kisdiákok közé, nem volna-e jobb, ha a hét négy napján inkább otthon tanulnának, az iskola pedagógusai azonban nem problémáztak a korkülönbségen, és az első napok után biztató tapasztalatokról számoltak be. Szeretettel és jó szívvel fogadták a többi gyermeket is, a beilleszkedés a jelek szerint az iskolában és az óvodában is sikerült.
Az újonnan érkezettek a Nógrád Megyei Gyermekvédelmi Központ nemrég felújított mátraszelei intézményének lakói. Veszélyeztetett, eredeti családjukból kiemelt gyermekek. Tízen vannak, a legkisebb, Virág, még csupán három és fél éves, a legidősebb Simon, már betöltötte a tizennyolcat. Korábban a salgótarjáni Jövőért lakásotthonban éltek, az elöregedett családi házban működő intézményt azonban nemrégiben megszüntették, a gyerekeket pedig Mátraszelére költöztették. A döntést részben a szűkösebb forrásokkal, részben a gondozásba vont gyermekek létszámcsökkenésével indokolta Fülöpné Gálik Erika igazgató.
Reményei szerint a nyugodt, falusi környezet, a sok kísértéssel járó várostól való eltávolodás jót tesz a gyerekeknek. A szökések száma mindenesetre jelentősen visszaesett. A lakásotthon esetében a szökés nem a szó hagyományos értelmében értendő, szó sincs például az ablakon való kimászásról, egyszerűen csak nem érkezik haza a megbeszélt időre a gyerek. Eltűnésükről a rendőrséget értesítik, ennek ellenére előfordult, hogy valaki heteken át szökésben volt.
A Mátraszelére költözés a kertre nyíló ajtó miatt csúszott. Kiderült, hogy egy gyermekintézménynek nem elég egyetlen bejárati ajtó, a tűzrendészeti szabályok miatt egy hátsó kijáratra is szükség van. Az új ajtót néhány óra alatt megcsinálták a kőművesek, a papírmunka azonban heteket vett igénybe, a szeptemberi átadás november közepére csúszott. A késés persze nem az avatóünnepség miatt, hanem az iskolakezdés miatt lett volna érdekes. A történet arra hívja fel a figyelmet, hogy a nagy létszámú bentlakásos intézményeket részben felváltó családias jellegű lakásotthonokból azért nem tűnt el teljesen az intézményes jelleg. Erre utal a 15 éves Georgina ügyé ben folytatott levelezés is. A miskolci gyermekvárosból áthelyezett lány úgy került Salgótarjánba (majd onnan Mátraszelére), hogy édesanyja Borsodból Nógrádba költözött, így másik megye lett illetékes ügyükben. Miután azonban kiderült, hogy az édesanyjának nincs hivatalosan bejelentett nógrádi címe, újra kérdésessé vált, melyik megyének kell eljárnia...
Avatóünnepség az új otthonban. A gyerekek ünneplőben feszítenek a folyosón, műsorral is készültek, verset mondanak. Tisztelettu dóak, ügyesek, udvariasak. Aki nem ismeri családi hátterüket, aligha érti, mit keresnek intézményben. Meg nem mondaná, melyikük szorult pszichiátriai kezelésre az otthonról hozott örökség nyomán, melyikük volt notórius iskolakerülő, ki maradt le annyira a kortársaitól, hogy speciális felzárkóztató intézménybe kell járnia. A felületes szemlélő csak gyerekeket lát, akik miben sem különböznek kortársaiktól. A három és fél éves Virág egy hatalmas szatyorral mindenkihez odamegy, mutatja, mit kapott az óvó nénitől: színes ceruzát, kifestőt. Háromévesen került intézménybe, akkor egyáltalán nem beszélt. Most mosolyogva kommunikál ismerősökkel, idegenekkel egyaránt. A mécses csak később törik el, amikor az otthonba hozott társasjátékokat a nagyobbak veszik kézbe. „Nem minden a tiéd” –szembesítik a kislányt az ajándékok közös tulajdonával.
A játékok kézről kézre járnak, a grafitporos rajzolótábla (ajánlott ötéves kortól) a legnagyobbak kezében is megfordul, az ötéves Kevint türelemre intik a gyermekfelügyelők, míg a tizennyolc éves Simon rajzolgat vele: neki is joga van hozzá. Simon egyébként már középiskolás, a tanév elején az asztalosszakma alapjait kezdte elsajátítani a salgótarjáni szakmunkásképzőben.
– Jó itt – mondja. – Azelőtt Salgótarjánban és Ságújfaluban laktam, csupa velem egykorú fiúval. Itt én vagyok a legidősebb, és néha furcsa, hogy egészen kicsikkel kell együtt lenni, de kijövök velük.
A tizenhárom éves Mariann ruhái két polcon is elférnek a szekrényben, könyvei a táskában, a zsebpénzén vett dezodorok a fürdőben. Havi 3700 forint zsebpénzt kap, annak egy részét a testvéreire költi. Múltkor egy nyuszifejes piros pólót vett magának, ami az első mosás óta szöszös, de azért még jól néz ki. Ha össze kellene pakolnia, minden személyes holmiját elnyelné egy közepes méretű bőrönd, Mariannak azonban esze ágában sincs pakolnia, azt mondja, tetszik neki a hely.
– Na jó, háromszor már szöktem innen is – fűzi hozzá –, de azok nem voltak komoly szökések. Katával a múlt héten felültünk a fél hármas buszra, bementünk Salgótarjánba, megnéztük a testvérét, azután visszajöttünk. Máskor meg csak úgy nézelődtünk kicsit a városban, fél ötkor meg hazajöttünk. Korábban voltak komoly szökéseim is. Ezek nem olyanok voltak.
Az otthon lakói kétágyas szobákat kaptak, közös étkezővel és társalgóval. Az intézményben huszonnégy órán át van felnőtt, az otthoni feladatokat a gyerekek bevonásával végzik, hogy nagykorukra képesek legyenek az önellátásra. A rögtönzött idegenvezetést tartó egyik felügyelő ezen a ponton megáll, azt mondja, az életre való felkészítéshez lehet, dobtárcsásra kellene cserélni a modern mosógépet, mert az önállósodó fiatalok aligha tudnak majd automata készüléket venni maguknak.
