A kormányváltás óta a végre átlátható, rögtönzések nélküli, populista eszközöktől idegenkedő, viszont hosszú távra felelősséget vállaló gazdaságpolitika feleslegessé tette a Költségvetési Tanács intézményét, amelynek már a léte is merő provokációvá vált, hiszen azt feltételezi, hogy a költségvetés készítői tévedhetnek. Ami valóban igaz lehetett a történelmi fejlődés egy mára szerencsére meghaladott korszakában, de most, hogy a népakarat közvetlenül kormányoz, aki lehetséges tévedésről beszél, az magát a népet becsmérli.

Nagyon helyes tehát, hogy a kormány figyelme nem lankad, bárhogy is károgjanak az örök elégedetlenkedők. Sőt, érdemes felhívni a figyelmet két jelenségre, amely azt mutatja, hogy vezetőink a reakcióval folytatott hősies küzdelmük során is képesek megőrizni természetes jóságukat. Először is a Költségvetési Tanácsot eredetileg úgy számolták volna fel, hogy csupán elvonják a költségvetésük 98 százalékát (ez a 98 valami tengely lehet a számmisztikában), miközben a forradalmakban ennél sokkal csúnyábban szokták végezni az árulók.

Másodszor is, töretlenül ellenállva a demagógia csábításának, nem azt mondták, hogy az elvont pénzt egyszerre költik nyugdíjemelésre, autópálya-építésre és adócsökkentésre. Nem, a pénzt egy olyan közalapítványhoz utalják, amely a roma gyerekek oktatását támogatja. Bátor, a közhangulattal dacoló javaslat, amely az államférfiak közül is csak a legnagyobbakra jellemző.

Hihetetlen, de vannak, akiknek soha semmi nem elég jó. Máris előkerültek azok a sötétben bujkáló rémhírterjesztők, akik odáig merészkednek, hogy a gesztust a cinizmus csúcsának tartják. Ők ahelyett, hogy komolyan vennék a beterjesztő képviselő célját („a cigányság integrációjának felgyorsítása”), megállás nélkül az oktatási kormányzat intézkedéseit sorolják. Szerintük a kormány majd minden vonatkozó döntésével éppen a szegregációt intézményesíti.

Hiába álcázzák azonban magukat szakértőnek ezek a bajkeverők, nem szabad, hogy bárkit is megtévesszenek. Még akkor sem, ha most megint valami jogszabály miatt tiltakoznak, amely lehetővé tenné, hogy a gyerekeket anélkül irányítsák felzárkóztató osztályokba, hogy a szülők abba beleegyeznének és szakértői bizottságok az esetet megvizsgálnák. Olyanokkal próbálják félrevezetni az embereket, hogy az a bizonyos felzárkóztató osztály minden tapasztalat szerint oktatási zsákutca, melynek végén felzárkózás helyett a munkanélküliség és a segélyezés található.

Azt állítják, hogy az új jogszabály szabad kezet ad az iskoláknak, hogy az „aki roma, az gyogyós” szemlélet jegyében kényelmesen választhassák szét a tanulókat. Pedig igazán megérthetnék, hogy a kormány nem a roma és más szegény gyerekeket akarja hermetikusan elzárni a helyi középosztály gyerekeitől, csupán az integrációnak egy olyan újfajta megközelítését választja, amelynek legfontosabb eszköze az elkülönítés.

Ez a forradalmi dialektika lényege: szegregációval küzdeni az integrációért pontosan olyan jól lehet, mint különadókkal élénkíteni a beruházásokat, vagy visszamenőleges törvényekkel erősíteni a jogállamot.