Hogy Hahner Péter történészt idézzem ide: a XV. századi Itáliában néha már az uralkodó hatalmának erőszakos megdöntését értették rajta, de ekkoriban még sokkal szélesebb körben használták „körforgás” értelemben, mint például Kopernikusz, aki az 1543-ban megjelent De Revolutionibus Orbium Coelestium (Az égi pályák körforgásairól) című híres kötete címébe is beillesztette. Angliában is sokáig az önmagába viszszatérő mozgást nevezték így. Calvert szerint 1662-ben bukkant fel az angol nyelvben, amikor Clarendon earlje II. Károly visszatérését nevezték forradalomnak – vagyis pontosan azt az eseményt, amelyet ma restauráció néven emlegetünk. A kortársak szemében a restauráció nem valami régi rend helyreállítása volt, hanem visszatérés a dolgok természetes rendjéhez, amelyben a király a parlamenttel kormányoz – még mindig Hahnerre hivatkozva.

A francia forradalom adta meg a szó mai jelentését: gyorsan jövő, megrázó társadalmi jelenség, amely teljesen átalakítja a társadalmi és politikai intézményrendszert, vagy komoly kulturális, gazdasági áttörést hoz. Nem tartozik hozzá a Bastille vagy bármi más lerombolása, királyok kivégzése. Ettől még lehet visszafordulás is. Lehet választani a két értelmezés között. Az érzés, amit a jelen ébreszt, mindenesetre múlt idejű.

Sólyom László szerint a Fidesz-kormány egy lejtőre került, amelyen nehéz lesz megállni. Orbán Viktor pedig úgy fogalmazott, hogy a következő évben nagyon keskeny pallón kell haladniuk. A lejtő kifejezés ezen belül inkább a múltat hozza be, mint valami emelkedő jövőt. Keskeny pallón lefele? A múltba? Ne kapkodjunk!

Négy biztos ponttal lehet rögzíteni az Orbán-kormány eddigi ténykedését: hatalomkoncentráció, bosszú, pénzszerzés és érzéstelenítés. Stílusát tekintve a végletes bizonytalanság és az ebből adódó ideges erőszakosság.

A kormányzat hat hónap alatt lényegében lefegyverezte az Alkotmánybíróságot, ellenállásra képtelen helyzetbe hozta a közmédiát, ostromolja a Nemzeti Bankot, előkészít egy új alkotmányt, amely nagy valószínűséggel további mozgásteret hoz létre a számára. Minden lépése, amellyel az emberek kétharmados (valójában 52,7 százalékos) akaratára hivatkozik, egyben a legegyszerűbb politikusi önzés, szelídebben: önérdekérvényesítés alapján értelmezhető. Több hatalmat szereztek, hogy könnyebben cselekedhessenek. Az állami tulajdon preferálása is e logika alá rendezhető. Ezek veszélyes eszközök, de ettől még kérdés, hogy van e cél, amely netán szentesítené bevetésüket.

A mindent átható reváns nem az, de talán múló motívum. Az oktatás, illetve az egészségügy területén egyelőre más nem történik, mint hogy visszafelé megteszik azt az utat, amit az előző nyolc év előre. (Vagy fordítva: most nem a haladási irány minőségén van a hangsúly.)

Ha van egyéb rendezőelv az eddigieken túl, az az, hogy pénzt akar szerezni a kormány, lényegében bármi áron. Ennek alárendelve rúgja fel a jogállamiság szabályait (visszamenőleges adóztatással például, akár a különadókról, akár a büntető 98 százalékról van szó), a nyugdíjpénztárakkal való önkényeskedéssel, s az ebbe beavatkozni képes Alkotmánybíróság elnémításával. A pénz pedig arra kell, hogy adót csökkentsenek akkor, amikor – minden más példa szerint – nem lehet, hogy nagy összegeket pumpáljanak oda, ahol aligha fordul termőre. Együtt az egész rendszer a szavazat – tehát hosszú távú hatalom – maximalizálás célját biztosan szolgálja. Meglehet, mást is, de ezt az időnek kell még igazolnia.

Ugyanide tartozik a határon túli magyar kettős állampolgároknak előbb-utóbb biztosan megadandó választójog is. A jelenlegi választópolgárok pedig közben azt gondolhatják, hogy át lehet menni a tű fokán, anélkül hogy össze kellene húzni magukat. (A brit konzervatív kormány kegyetlen megszorításokkal hálálja meg a választói bizalmat. Cserébe James Cameron arról győzködi az embereket, hogy nem a GDP-re kell figyelni, illetve az anyagi javakra, hanem a GWB-re, a jólét minőségét kifejező értékekre. Van ebben is politikai ámítás, de olyan keret, amit meg lehet tölteni igazi új tartalmakkal. Ez tiszta játék. A miénk egyelőre inkább mágiának tűnik.)

Minthogy a hatalom- és erőforrás-maximalizálás tűnik a fő célnak, természetes, hogy nem is mutatkozik a kormányzásnak önmaga kiteljesítésén kívül jellegzetes iránya. S mert a pénzszerzés és az erőkoncentráció rendezi, ideges és kapkodó. Az éppen adódó akadályok kiiktatása adja a tartalmát. Ezek pedig mindig váratlanul bukkannak fel. Az egyik pillanatban nem alanyi jogú a családi pótlék, majd újra az, előbb letiltják az Alkotmánybíróságot a népszavazási tárgyakról, majd egy kicsit visszaengedik, a médiaalkotmány elindul a véleményhelyreigazítás és az internetszabályozás tervével, majd visszatáncol, a külhoniak áprilisban még biztosan nem kaptak volna választójogot, most már inkább igen, a különadókat 2012 után kivezetik, jelentette be a miniszterelnök, majd nemrég közölte, hogy más néven és mértékkel ugyan, de megmaradnak, a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket az első bejelentés szerint 14 hónapig terelik el, mára már egyértelmű, hogy amíg csak lehet, igényt tartanának rájuk.

Nincs ok feltételezni, hogy mindezzel azt akarja bizonyítani a kormányzat, hogy bármit megtehet. Inkább arról van szó, hogy csak a célokat látja, s az eszközökkel improvizál. Bonyolítja a helyzetet, hogy lényegében nem a kormány politizál, vagyis hogy ebben az értelemben nincs kormány. A kulcskérdéseknek meghívott ügyvivői vannak, akik addig vannak elől, ameddig a miniszterelnök elérkezettnek nem látja az időt, hogy belépjen. A különadókat Kósa Lajos és Rogán Antal prezentálta, a médiaügyeket Rogán egymagában, a magánnyugdíjpénztárakat Selmeczi Gabriella intézi, az ügy jogi részét, illetve az Alkotmánybíróság – és ezzel némiképpen önmaga – ellehetetlenítését pedig Lázár János.

Valószínű, hogy nem ők dolgozzák ki a koncepciót, amit a nevükre vesznek, de akkor ki? Igaz, egy kérdésre válaszolva Lázár János nemrég azt mondta: tájékoztatta Orbán Viktor miniszterelnököt arról, hogy elengedhetetlenül szükségesnek tartja a különadó rendszerének fennmaradását. A kormányfő „tökéletesen egyetértett” a helyzetértékelésével, és támogatásáról biztosította. Hogy tehát Lázár mondta volna meg Orbánnak, hogy kellenek még a különadók? Aligha.

Mindenesetre a szerepek követhetetlen kavargása, az erő folyamatos demonstrálása, minden ellenállás szisztematikus letörése valóban forradalmi érzetet kelt. Eközben mintha a munkahelyi elbocsátások velejárójaként ismert sétálócédulát is megkapta volna a demokrácia (inkább tán a tisztesség): nem elég, hogy kirúgták, mennie kell részlegről részlegre, hogy megalázkodjon. Minden egyes állomáson megmondják, mi a következő, de azt nem tudni, hol a vége. Csak azt, hogy ki van rúgva. Amit persze senki nem hisz el igazán az utolsó aláírásig. Hiszen amíg a cédulával sétálunk, belül vagyunk, minden ismerősnek tűnik.

Mindezen példákat összegezve felmerül a kérdés – analógiával élve –, hogy vajon nevezhetnénk-e szexuális forradalomnak a nemi kapcsolatok hierarchikus, családi felügyelet alá visszahelyezett szigorát? Legfeljebb a szó eredeti értelmében: viszszakanyarodás az egykori idillhez, a romlatlanság viszonyaihoz. Egyben a totális kiszolgáltatottsághoz.

De vajon pontosan hová ez a kanyar? És miért ilyen ismerős érzések közepette?

Olcsó volna a Kádár-kor emberének ígért hétköznapi biztonság és kis örömök fejében átadott nem kétharmados, hanem 99 százalékos hatalomra gondolni. Ez nem az. Nincs nagyhatalom a háttérben, amely a politikai vezetők és a nép biztonságát egyaránt garantálná, az utóbbit nem megkérdezve arról, hogy ezt kéri-e. Egy mozdíthatatlanul beállt világban könnyebb volt lemondani az autonómiáról, mint ebben, ahol csak az a biztos, hogy mozogni kell mint a biciklivel. És lakótelepek aztán végképp nem épülnek. Ez érv pró és kontra. Belátom. Minél több részletet veszünk fel, annál kevésbé lehet emlékezni az érett szocializmus világára.

És mégis ismerős minden.

Az önmagáért való hatalomgyakorlás teljes kiismerhetetlenségének örök sémája teszi azzá. Ezt át lehet élni egy családban, színtársulatban, kisvárosban, munkahelyen, országban. Az odatartozás reménye és a rászorultság erénnyé teszi a más álmainak kiszolgálását. Eközben bármi megtörténhet velünk. Történik is. Nem kell a legrosszabbra gondolni.

A VIVA tévé egyik műsora lehet a példa. Este 11-kor megkérték a nézőket, adják össze a képernyőn lévő számokat. Egyszerű. A telefonálók mondtak a kézenfekvő számtól kezdve annak százszorosáig mindent, hiába. Legalább ötven ember közül egy sem akadt, aki a helyes végeredményt mondta volna kétszázötvenezer forintért. A műsor végén az igen megnyerő műsorvezető hölgy közölte, hogy 911 a helyes megfejtés. A közelében sem volt senki. Hogy miként jutottak ehhez a számhoz, arról egy szót sem szólt. Búcsúzott. S legközelebb megint hívták. Hátha. Ha egyszer azt mondja, hogy 250 ezret lehet nyerni. Ez az ismerős.