„Azt a vitát (…) még nem folytattuk le, hogy többségi vagy konszenzusos demokrácia legyen. Ez a kérdés nem söpörhető le az asztalról”, állította Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője korábban a Népszabadságnak nyilatkozva. Wiener György alkotmányjogászpolitológus, egykori szocialista képviselő viszont úgy gondolja: félrevezető, ahogyan ezeket a fogalmakat a jobboldali politikus használja.

A könnyebb érthetőség kedvéért: a két modell, a konszenzusos és a többségi demokrácia alapvetően különbözik. A modelleket Arend Lijphart holland politológus írta le a múlt század második felében, rámutatva, hogy a hatalomgyakorlás módját illetően markáns különbségek figyelhetők meg a viszonylag homogén, illetve a jelentős kulturális, vallási, etnikai vagy regionális ellentétekkel terhelt társadalmak között.

Az előbbire példa az angol kétpártrendszer, ahol általában vagy a Munkáspárt vagy a Konzervatív Párt alakíthat kormányt; mellesleg mindkettő a politikai centrumhoz közeli nézeteket vall. (A hagyomány idén egyébként megtört, mert a toryk – miután legutóbb nem tudták megszerezni a mandátumok több mint felét – összeállni kényszerültek a liberálisokkal.) Ezt írta le Lijphart többségi demokráciaként, amelynek jellemzője egyebek mellett az aránytalan, egyszerű többségen alapuló választási rendszer – a szavazatok relatív többségével a mandátumok több mint felét általában meg lehet szerezni –, a központosított államszervezet és a parlament feletti alkotmányos kontroll hiánya.

A konszenzusos demokrácia leginkább a nemzetiségi, nyelvi és vallási szempontból is megosztott Belgiumra és Hollandiára jellemző. Belgiumban még a hagyományos politikai szerveződések is flamand és vallon színekben működnek, így fordulhatott elő, hogy 1999-től 2007-ig hatpárti koalíció volt, amelyet a két-két liberális, szocialista és zöld párt alkotott.

Hollandiában is sokszínű az együttműködés: például 1994 és 2002 között a szociáldemokraták a jobboldali és a baloldali liberálisokkal összefogva alakítottak kormányt. Most meg a liberálisok a kereszténydemokratákkal szövetkeztek, és őket a szélsőjobb kívülről támogatja. Ebben a két országban arányos választási rendszer működik, tehát nem fordulhat elő az, ami Magyarországon 2010-ben, jelesül az, hogy a szavazatok 52 százalékával egyetlen szerveződés megszerzi a mandátumok 68 százalékát.

Az ideológiai vagy más törésvonalak mentén tagolt társadalomban a pártok átfogó hálózatot építettek ki, s a kereszténydemokraták, a liberálisok és a szocialisták is stabil támogatói körrel rendelkeznek. Emiatt is elképzelhetetlen, hogy egyetlen politikai erő a kormányalakításhoz szükséges többséget szerezzen.

A pártok kényszerű együttműködésén alapuló konszenzuális demokráciának, illetve a többségi modellnek Wiener szerint van legalább két közös jellemzője: a politikai ellenfelek kölcsönösen elfogadják egymást legitim szereplőnek, emellett tudomásul veszik azt is, hogy a következő parlamenti választáson bármi megtörténhet. A Fidesz viszont szerinte olyan hegemón pártként akar működni, amely mellett belátható időn belül egyetlen más politikai erő sem válhat kormányzati tényezővé – legalábbis így látja a politológus, aki szerint ez az orbáni „centrális erőtér” lényege.

A jobboldal számára a kérdés tehát nem a többségi vagy konszenzusos demokrácia – véli Wiener György. Inkább arról lehet szó, hogy a Fidesz az 1867 és 1944 közötti időszak politikai erőviszonyainak újjáélesztésére törekszik, amikor a parlamentben volt ugyan ellenzék, ám – az 1906 és 1910 közötti időszak kivételével – esélye sem volt kormányzati szerephez jutni. A véleményét persze mindenki elmondhatta, de a kisebbségnek nem volt érdemi befolyása a folyamatokra. A politológus mindazonáltal nem gondolja, hogy az egypártrendszer létrehozása lenne a cél, mert a Fidesznek az ország nemzetközi megítélése szempontjából is szüksége van a pluralizmus látszatának megőrzésére.

– Aki úgy gondolja, hogy 1989–90-ben konszenzuális demokrácia jött létre, téved, mert ilyen döntés akkor nem született. Konszenzusról annyiban beszélhetünk, amennyiben az alkotmányos rendszerváltás a politikai erők megállapodása alapján valósult meg. Most lehetne tárgyalni erről, a Fidesz azonban eldöntötte, hogy milyen alkotmányos modellt tart kívánatosnak – jelentette ki Wiener.

Török Gábor politológus blog bejegyzésben elemezte, hogy a Fidesz valóban közelíteni szeretne-e a brit modellhez. Ő sokkal inkább ragaszkodott Lijbhart alapvetéseihez, így a többségi demokráciát e szerint az egyszerű többséggel módosítható alkotmány, a kétharmados törvényhozási tárgyak eltörlése, a konstruktív bizalmatlansági indítvány megszüntetése, a kizárólag egyéni választókerületeken alapuló választási rendszer bevezetése, az önkormányzatok gyengítése, az utólagos alkotmányossági kontroll felszámolása, a jegybank kormány alá rendelése jelentené.

– Az viszont nem lehetséges – írja Török –, hogy valaki ellenzékben konszenzuális, kormányon többségi demokráciát akarjon, mert akkor Lijbhartot el kell felejteni. – A Fidesz viszont – így Wiener – éppen ezt teszi, mert amikor 1994 és ’98 között az MSZP–SZDSZ-koalíció 72 százalékos többséggel rendelkezett, a leghatározottabban a fiatal demokraták léptek fel a vélelmezett többségi demokrácia ellen – emlékeztet Wiener György.

Lázár másik alapvetése, hogy „az 1989–90-es berendezkedés kudarchoz vezetett, és alapvető változtatásokra van szükség”. Szerinte „az elmúlt húsz év csődje, kudarca, igazságtalanságai” után fel kell tenni a kérdést, hogy az a „keretrendszer valóban azt szolgálta-e, amit az emberek akartak”. A vélt vagy valós kudarcoknak sem a demokráciamodellhez, sem az alkotmányos berendezkedéshez nincs köze – mond ellent a frakcióvezetőnek Wiener György.

– Annyi történt – állítja –, hogy jórészt az országnak a világgazdasági rendszerben elfoglalt félperifériás helyzete miatt egyszerre soha nem sikerült biztosítani a növekedés és az egyensúly feltételeit, de ez már 1945 előtt, majd azt követően sem volt másként. A jobboldali politikus üzenete Wiener szerint az, hogy az ország gazdasági fejlődését és a társadalmi igazságosság érvényesülését a most működő demokratikus berendezkedés akadályozza. A másik értelmezés: az ország képtelen demokratikus alkotmányos rendben működni, és egyedül a hegemón hatalomgyakorlás lehet üdvözítő, az „elmúlt húsz év csődjére” megoldást kínáló válasz.

Egyedül a hegemón hatalomgyakorlás lehet üdvözítő?