Szerdán meg azt jelentették a lapok, hogy a kaposvári kórházban egy nőnek már tetanuszinjekció sem jutott, egy hetvenéves, három hete a sérvműtétjére váró férfit pedig szintén hazaküldtek, mert úgyse fogják megoperálni.

Nyilván csütörtökön és pénteken is érkeztek hasonló hírek, csak az ember nem elég figyelmes, vagy már eleve hír sem lesz az ilyen esetekből, hiszen ami nincs, ami elmaradt, az nem igazán érdekes. Hanem magam sem tudom miért, de az jutott eszembe, hogy itt van ez az egészségügy, a maga változatlanságával, szörnyű állapotával, s lám mekkora csönd van körülötte.

Hol van ilyenkor Cser Ágnes, az egykori hős egri kórházvédő, hogy ha kell, a testével védje a egészségügyet? Hol van az orvosi kamara, a lángszavú Éger elnökkel az élen, hol vannak a nemzeti érzelmű orvosok, akik az első vizitdíj-automata fölállításakor nemzethalálról nyilatkoztak, s hol van a szőke hisztérika, hogy ha kell, Brüsszelt is otthagyva, a műtő küszöbére lefeküdve demonstráljon, márpedig addig onnét el nem megy, míg meg nem katétereznek minden derék magyar férfit?

Ha jól emlékszem, Nagy N. Péter kolléga már fölvetette nemrég ebben a lapban, hogy amikor az orvosok hibája miatt meghalt szülés után egy háromgyermekes asszony a kecskeméti kórházban, senki nem kért számon a minisztériumon, a kormányon semmit. Két évvel ezelőtt, amikor a mentőautóban meghalt egy mindszenti beteg, mert nem fogadta őt a kórház, a hódmezővásárhelyi polgármester gyűlést hívott össze az utcára, hogy a világba kiáltsa: megvan az egészségügyi reform első halottja. Most csöndben van.

Meg lehet nézni az azóta parlamenti frakcióvezetővé avanzsált Lázár polgármester felszólalásait és nyilatkozatait, egyetlenegyszer sem ejtette még ki a száján a szegény, a rászoruló, pláne nem a beteg, az elesett szót; korábban legalább szégyentáblát vezetett a nyomorultakról, ami azt jelezte, van tudomása róluk.

Tudja valaki fejből, hogyan hívják a mostani, egészségügyért felelős minisztert, államtitkárt? Két évvel ezelőtt ez nem volt kérdés, de bizony izgalmasabb is volt az élet. Horváth Ágnes a címlapokon, a belső oldalakon, Horváth Ágnes a híradó elején, közepén és a végén, az egészségügyi miniszter asszony mindenkor és mindenütt, s mindig lehazaárulózva, gyilkosozva, sőt lekurvázva jó nemzeti érzésűen, intellektuálisan, nagypolgári módon.

Ha jól értjük a nemzeti együttműködés programját, akkor az egészségügy most nem nemzeti ügy. Majd tavasszal esetleg az lesz. A gyógyítás, mint valami fészer vagy tetőtér: most nincsen rá se időnk, se pénzünk, majd talán tavasszal. Vannak most ennél fontosabb ügyek, a törvényhozás legelőbb is: lex Borkai, lex Járai, lex Csányi, lex Szász, lex Szapáry, lassan az egész brancs, névre szólóan; jobb társaságokban ma már ez a státuszszimbólum, nem a svájci bankszámla. Akkor vagy igazán valaki, ha van a személyedre törvény írva, a lex beteg egyelőre elhalasztva.

Pedig miféle fogadkozások voltak a választások előtt, no jó, a patikatörvény azért csak-csak öszszejött, véletlenül épp a Mikola-öcs javára – hogy az új szellemnek megfelelően végre-valahára mi magunk is kellően demagógok legyünk.

Ja, igen. Hét elején Kőbányán, pár percnyire a Rákos állomástól átadták a magánpénzekből és árverésekből felújított hajléktalanszállót, amelyben most már hetven ember fér el éjszakára, és rozsdátlanítva vannak végre a zuhanyzók. Az avatáson nemhogy a kormánytól, de a Városházáról sem jelent meg senki. Pedig ha látták volna, mennyire tágas és emberléptékű a szálló, a december 15-i határidőt tartva mindjárt nyugodtabb lelkiismerettel hajthatnák ki a hajléktalanokat az aluljárókból.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa