1. ELŐKÉSZÜLETEK

A testtartás is megváltozik

Természetesen mindenki tisztában volt azzal, hogy a munkánk a kormányváltásig tart, de ahogy közeledett a választás, mégis mindenki másképpen kezdett viselkedni. Furcsán hangzik, de még az emberek testtartása is megváltozott – meséli az egykori Miniszterelnöki Hivatal egyik volt tanácsadója. Elmondása szerint fél évvel a váltás előtt érdemi munka már nem folyt, a vezetők egyre cinikusabbak, a beosztottak pedig egyre idegesebbek lettek. – Néhányan azok közül, akik nem vezető beosztásban dolgoztak, kezdtek ideológiát váltani, kedvesebbek lettek a fideszes kollégákkal, már nem szidták oly lelkesen az ellenzéket – teszi hozzá.

Ami a „fideszes kollégákat” illeti, ők viszont egyre magabiztosabbak lettek, többen éreztek már maguk alatt valamilyen főnöki széket, mint amennyi ilyen státusz volt a hivatalban. A nagyképűség odáig ment, hogy néhányan hencegni kezdtek a jólértesültségükkel, hivalkodtak, hogy ők el tudnak távolítani, meg tudnak menteni embereket, ezért aztán hamar környezetük origójává váltak, élvezték rettentően, később egy-kettő pofára esett – tudniillik ő is lapátra került.

A több mint harmincfős stáb a napi rutinon kívül szinte semmit nem csinált, kávézással, beszélgetésekkel telt az idő, ami az egykori tanácsadó elmondása szerint elsősorban a főnökségen múlt. – A főnökök az összes felvetést, problémát elütötték egy viccel vagy azzal, hogy ez már a következő kormány gondja – állítja. A beosztottak egyre inkább pánikba estek, de különös módon állást csak egy-két ember keresett intenzíven. – A naivság, az irracionalitás volt a leginkább jellemző: szinte mindenki abban reménykedett, hogy pont ő éli majd túl a szelekciót. Azt remélték, hogy csak a felső vezetőknek kell menniük, egyszerűen nem néztek szembe sem a realitásokkal, sem a hangulattal – emlékszik. A feszült helyzet persze gyorsan tönkre ette a munkatársak közötti kapcsolatokat is: az ingerültséggel vegyes félelem vádaskodásokat, kétértelmű megjegyzéseket szült, intenzívvé vált a fúrás.

Aztán a választások után két hónapig nem történt semmi. A vezetőket kényszerszabadságra küldték, de a többieknek nem mondtak semmit. A sajtóból értesültek arról, hogy valószínűleg mikor rúgják ki őket, de voltak olyanok, akik még ekkor is reménykedtek, hogy maradhatnak. „Két hónapja nem kaptak feladatot, egy titkárnőn keresztül beszéltek velük, de még mindig makacsul hajtogatták, rájuk azért szükség lehet itt. Tippelgettek, például, ha valakinek engedélyezték, hogy nyári szabadságra menjen, az a jövőre nézve kirúgást vagy maradást jelent-e? Hallhatták, hogy másutt szinte kommandószerűen zajlott le az átadás-átvétel, kulcsok, kódok, számítógép, mobiltelefon, a papírokra egy kierőszakolt szignó, „magának is így a legjobb” alapon. Állítólag ilyenkor a csend a legrosszabb, a tétlenséggel vegyes tanácstalanság, amikor a folyosón már egymás tekintetét is kerülik az emberek. Volt azért olyan minisztérium is, ahol az új vezető leült a régiekkel és elmondta, hogy nagyjából mire számíthatnak. Érdekes, hogy a félig-meddig őszinte szó sem állított akadályt az indokolatlan optimizmus elé, a legtöbben a saját túlélőprogramjaikat még mindig érvényesnek vélték.

Az egyik pénteken aztán közölték, hogy hétfőn mindenki jöjjön be. „Ekkor már nem kellett különösebb fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, véres hétfő következik. A módszer mégis meglepő volt”. Mindenkit behívtak egy tárgyalóba és közölték, hogy „politikai és világnézeti okok miatt” a felsorolt emberek nem maradhatnak. Két „fideszes kolléga” kivételével mindenkinek felolvasták a nevét. „Megkérdeztem, honnan tudják, hogy nekem milyen a világnézetem? Válaszra se méltattak. Három órakor kezdődött az értekezlet, három óra tízkor mindenki ki volt rúgva.”

Beszélgetőtársam szerint ekkorra már a legelszántabbak is beletörődtek az elbocsátásba, csak az okozott felháborodást, hogy ez nem négyszemközt, civilizáltabb módon történt. „Egyszerűen megalázó, sértő volt, ahogy csinálták. Az eddigi kormányváltások során méltánytalanságra sok, de erre a durvaságra nem volt példa.”

Tudomása szerint egykori kollégái, főnökei közül alig egy-két ember tudott azóta elhelyezkedni. Ezért nem szeretné a nevét adni ehhez a cikkhez: enélkül is éppen elég nehéz.

2. AZ ÚT

A letargiától a hisztériáig

Már körülbelül két éve tudtam, hogy a politikusi pályám véget ér, és egy éve próbáltam tudatosan készülni a váltásra – mondja Egerfai József, aki húsz évet töltött a fővárosi politikában. Volt ellenzéki frakcióvezető, majd alpolgármester Angyalföldön, négy cikluson át fővárosi önkormányzati képviselő szocialista színekben. Hiába készült a változásra, azt mondja, hogy mégis váratlanul érte a nyakába szakadt szabadidő. – Sok ígéretet kaptam, hogy ilyen meg olyan lehetőségeim lesznek, de ezek 85 százaléka nem nekem szólt, hanem a politikusnak. Miután megszűntem képviselő lenni, az ígérgetők többsége is eltűnt – meséli. Hozzáteszi: sokan nem rosszindulatból nem tudták tartani a szavukat, hanem mert őket is elragadta a forgószél.

Sok hajdani kollégájával ellentétben ő nem gyűjtött tőkét, így bár ötletei lennének, nehéz komoly vállalkozásba kezdenie. – Kapcsolati tőkém talán még van valamennyi, ezt szeretném kihasználni, remélem, találok társakat egy önálló vállalkozáshoz – mondja, bár azzal maga is tisztában van, hogy kormányváltáskor egy távozó politikus kapcsolati tőkéje is gyorsan kopik, s Egerfainak nem voltak barátai a „másik oldalról”, így hozzájuk aligha fordulhat.

Arról, hogy visszatérjen eredeti szakmájához, szó sem lehet, hiszen, ahogy mondja, húsz év alatt mindent elfelejtett. Számítástechnikával foglalkozott, de már esélye sincs arra, hogy a kimaradt két évtizedet pótolja. – Angyalföldi proligyerek vagyok, természetesen baloldali, amikor 1989-ben fordult a világ, valahogy magától értetődő volt, hogy politizálni kezdek. – Kopog ujjaival az asztalon azt hangsúlyozva, hogy akkor nem gondolt arra: húsz évig politikusként keresi kenyerét.

Jó néhány ismerősével történik mostanában ugyanez, nem csak a politikában. – Ismerek olyan fejlesztő mérnököt, akit a vezérigazgató hívott egy nagy céghez, mert kiváló szakember hírében állt. Most mégis inog a széke, mert a „főnök embere”, akinek ezért hamarosan mennie kell. És bár ő maga soha nem politizált, nem is érdekli a politika, mégis kereshet új állást – meséli.

Egerfai József szerint az utolsó néhány hét, különösen az utolsó munkában töltött nap nagyon nehéz volt, talán még nehezebb, mint az azt követő viszonylag üres hetek. – Két hangulat váltakozott nálam: a teljes letargia és a hisztéria – regisztrálja az első heteket, amelyeket munka nélkül töltött. Ebben az időszakban leginkább az kötötte le, hogy megpróbált állást találni egy közeli munkatársának, akinek vele együtt távoznia kellett, de anyagilag még kiszolgáltatottabb volt, mint ő.

Aztán új ritmusa lett a mindennapjainak a „legyen akkor is dolgod, ha nincs semmi dolgod” szellemében. – Minden napra szerveztem magamnak valamilyen elfoglaltságot, volt olyan tennivalóm, amit korábban évekig nem tudtam elintézni – meséli. Igaz, volt olyan napja is, amire még így sem jutott tennivaló, ekkor beült az autójába és csak úgy kocsikázott, hogy ne legyen otthon. „Mert az a legveszélyesebb...”

Állítja: amikor „valakiből”, például egy politikusból állást, lehetőségeket kereső ember válik, azok tűnnek el a környezetéből, akikért nem kár. – Az igazi barátok természetesen nem vesznek el, bár tanulmányt érdemel az, hogy korábban kiket hitt az ember a barátjának, s ki valóban az. Ilyenkor vizsgázik a delikvens emberismeretből. Én magamtól négyest kaptam... A beérkező mobilhívások száma pe rsze radikálisan csökkent, még a visszahívások is – jegyzi meg. Politikusként naponta legalább húszan csöngették meg, ma két-hárman. „Ez is valami. Egyik ismerősöm attól van ki, hogy akár el is dobhatná a készülékét, a fián és a feleségén kívül senki se venné észre.”

Nincsenek meghívók, azokon a fogadásokon, amelyeken körbezsongták, most másokat zsonganak körbe, hamar lekerül az ember a protokoll-listákról. De Egerfai ezzel tisztában volt, ő leginkább a méltatlan búcsút sajnálja: szerinte már négy évvel korábban, 2006-ban fel kellett volna állnia. Úgy érzi, hogy négy éve még emelt fővel, „szépen megcsinált évek után” búcsúzhatott volna. – Így viszont kivert kutyaként kellett távoznom, odaállva olyan döntések mellé is, amelyekkel nem értettem egyet – panaszolja. Ennek ellenére nem bánta meg a pályamódosítást, bár már akkor sem szeretne visszatérni a politikába, ha újra alkalma nyílna rá. Ugyanakkor nyugdíjasnak se érzi magát, hatvanegy évesen még semmiképpen nem szeretne pihenni.

Búcsút a távozóknak egyébként a maradék városházi MSZP-frakció nem rendezett.

3. A KIÚT

A hobbi segíthet

Amennyiben valakinek a munkája mellett van egy komoly hobbija, az nagy segítség lehet a váltásban, sőt, akár egy új karrier kezdetét is jelentheti. Gusztos Péter 26 évesen került a nagypolitikába, 2002-től nyolc éven át volt az SZDSZ országgyűlési képviselője. Szerinte nem mond igazat, aki azt állítja, hogy könnyű feldolgozni a kiesést a politika világából. – Igyekeztem hamar szembenézni azzal, hogy ennek vége, már tavaly nyáron eldöntöttem, hogy nem indulok egyik liberális „utódpárt” színeiben sem, maga a krízis azonban egészen a választásig tartott – tárja szét karját. Képtelen volt például híradót nézni, mert rossz volt látnia, hogy már nem lehet hatással az eseményekre, már nem tud alakítója lenni ennek a világnak. „Kellett idő ahhoz, hogy megszokjam a nagy csöndet a nagy pezsgés után. Az segített, hogy átmeneti időre hermetikusan elzártam magam az aktuálpolitikai hírektől.”

A most ultramaratonokat futó Gusztos Péter másik segítsége a hosszútávfutás volt. – Néha nem is tudom, hogy mi lett volna velem, ha ez nincs – mondja a már képviselőként is űzött hobbijáról. Hozzáteszi: a futás rendszerességet, sikert, önbizalmat és mindig új célokat adott neki, melyekért érdemes volt küzdeni a nehéz időszakban is.

Végül ez hozta az új munkát is az életébe. Feleségével, Kovács Patríciával létrehozták a Suhanj! Alapítványt, amelynek célja, hogy megoszsza a mozgás örömét sérült és fogyatékkal élő gyerekekkel. „Ez régóta foglalkoztatott, de politikusként nem akartam belevágni, mert ócska PR-fogásnak tűnt volna.”

Azt mondja, hogy még valami kapcsolat is van a régi és az új feladata között, hiszen politikusként leginkább emberi jogi témákkal foglalkozott, kisebbségi, hátrányos helyzetű csoportok ügyeit képviselte. – Mostani munkám kevésbé szerteágazó, egy konkrét esettel kell foglalkoznom, a siker, az eredmény viszont kézzelfoghatóbb. Ha ránézek suhancaink arcára egy maraton után, örömüket azonnal látom – teszi hozzá. Gusztos Péter meggyőződése, hogy harmincnégy évesen nincs oka panaszra, hiszen még szinte minden előtte van. – Sajátos magyar vonás, hogy nálunk minden változástól rettenetesen félnek az emberek, legyen szó költözésről vagy új munkahelyről. A bukásainkról beszélni pedig különösen nem szoktunk. Nyilván én sem vágytam arra, hogy már ne legyek képviselő, de meg kell tanulni építkezni a kudarcból. Később visszatekintve nehéz, de nagyon hasznos időszaknak fogom látni ezt a váltást. A politikába jelenleg nem vágyom vissza, tanulni, építkezni, fejlődni szeretnék – fogalmaz. Az egykori SZDSZ-frakció tagjai közül egyébként csak néhány emberrel tartja a kapcsolatot, elsősorban azokkal, akiket még a párt ifjúsági szervezetéből, az Új Generációból ismert.

Egerfai Józsefhez hasonlóan ő is megjegyzi, hogy egy nagy ajándékot mindenképpen hozott a váltás: kiderült, hogy kik az igazi barátai.

4. MÁSSAL BESZÉL

Nem csak a csörgő mobil adhat tartást

Almási Kitti klinikai szakpszichológusnak több olyan páciense van, aki attól szenved, hogy hirtelen lett például sikeres üzletemberből munkanélküli. A szakember állítja: minden attól függ, hogy kinek milyen stabil az önértékelése. Ha valaki tisztában van a képességeivel, van önbizalma, akkor a hatalom, a pozíció elvesztését „reális veszteségként” éli meg. – Ezek az emberek nem esnek kétségbe, nem hibáztatják magukat, nem rágódnak sokat a történteken. Elfogadják, hogy így alakultak a körülményeik, és azonnal elkezdenek új lehetőségeket keresni – magyarázza.

Tapasztalatai szerint azonban a többség labilisabb, s nekik a pénz, a pozíció, a csörgő telefonok, a kapcsolatok hálói adnak tartást. Miután ezeket elveszíte ték, egyszerűen összeomlanak. – Néhány nap alatt lejátszódhat a teljes folyamat. Hasonlóan ahhoz, amikor meghal valaki a környezetünkben, a munka elvesztését is több szakaszban lehet feldolgozni. Az illetőt először sokkolja, hogy nincs rá szükség, nem hiszi el, hogy elbocsátották, aztán dühös lesz, végül beletörődik és depresszióba esik – sorolja a fázisokat. Legrosszabb esetben annyira nem tudja feldolgozni a veszteséget az elbocsátott, hogy még az öngyilkosság is megfordul a fejében, esetleg meg is kísérli azt.

A pszichológus szerint különösen azoknak nehéz feldolgozni a veszteséget, akik „könnyű úton” kerültek a székükbe, nem járták végig a szamárlétrát, hanem kapcsolataik révén, hirtelen lettek potentátok. De találkozott már olyanokkal is, akik látszólag jól viselték a kudarcot, nagy elánnal vetették magukat az álláskeresésbe, és az első elutasításnál omlottak össze. Addig tartott az erejük.

Szerinte egyébként, akik eljutnak a pszichológusig a problémájukkal, félig már meg is oldották azt, mert felismerték, hogy változniuk kell. A kezelés fontos eleme, hogy a pszichológus elfogadja a pácienseket ebben az abszolút krízishelyzetben. A környezetük ugyanis, még a közeli barátok, rokonok is, meglehetősen elutasítóak tudnak lenni. – Bármilyen meglepő, de például a feleségek képesek nagyon kegyetlenül viselkedni. Rosszul viselik a pénztelenséget, főleg, ha nekik nincs saját jövedelmük, a partnerüknél ilyenkor esetleg fellépő szexuális zavarokat, hangulatingadozást. Gyakran a munkahelyi kudarc otthonival folytatódik: a nő elhagyja a hatalmát, pénzét vesztett férjet – összegzi tapasztalatait a szakpszichológus.

A kezelés másik eleme, hogy felidéznek olyan gyermekkori, kora felnőttkori helyzeteket, amelyekben a páciens sikeresen oldott meg nehéz feladatokat, sokkal rosszabb körülmények között is helyt állt. A hosszú ideje sikeres emberek ugyanis hajlamosak elfelejteni, hogy honnan indultak, hogy évekkel, évtizedekkel korábban milyen helyzetekből tudtak talpra állni. Almási Kitti szerint a nők könnyebben és hamarabb fel tudnak dolgozni egy ilyen helyzetet. Ennek részben az az oka, hogy ők amúgy is kénytelenek többször felállni, újrakezdeni a karrierjüket. – Rugalmasabbak, hiszen a gyermekeik születése után már átélték, hogy milyen újra kezdőnek lenni egy munkahelyen, esetleg rosszabb pozícióból folytatni a karrierjüket – állítja. Hozzáteszi: a nők helyzetét az is megkönnyíti, hogy tőlük nem várja el a társadalom, hogy egyedül tartsák el a családjukat. Az ő nőiségüket senki nem vonja kétségbe azért, mert néhány hónapra állás nélkül maradnak.

Nem konkrétan ehhez a fejezethez tartozik, de hiba volna elmenni amellett, hogy magasabb beosztású vezetőknek és középkáderek egész sorának vannak ma egzisztenciális gondjai, s ezeket traumaszerűen érte a végkielégítések 98 százalékos megadóztatása. A legrealistábbak számítottak az elbocsátásra, de azzal együtt arra a pénzre is, amit egy összegben fölvehetnek távozásukkor. Hiába ismételgetik, hogy a „pofátlan” mértékű végkielégítések száz emberre ha vonatkoznak és tőlük akár bírósági úton is viszsza lehetett volna kapni valamennyit, a törvényalkotó jól tudta, hogy az intézkedés az emberek zöménél „bejön”, és válogatás nélkül jókorát üt azokon, akik az előző érában akár az állami, akár az önkormányzati szférában „kollaboráltak” a regnáló hatalommal.

Az egyik riportalany elkeseredetten kiegészíti a leírtakat: „Hagyjuk most, hogy ez négy-négymillió forint esetében igazságtalan-e vagy sem. Mert nem ez a lényeg, hanem az, hogy aki nem ment nyugdíjba – rájuk nem vonatkozik a rendelet –, az egyszerűen hiába keres magának képzettségének, azaz nem korábbi beosztásának megfelelő munkát, nem kap, mert nem kaphat. Annyian beszélnek ugyanis keringő tilalmi listákról, hogy ha nem is látta őket senki, hisznek benne, mert a légkör olyan, hogy igenis létezhetnek. Ha pedig olyan, hiú remény, hogy ez csak az állami-önkormányzati területeken hat! Semelyik cég nem önmaga ellensége, embert könnyű, megrendelést pedig iszonyú nehéz szerezni...” Az egyik riportalany ugyanakkor az egészre keserűen legyint: „Állami alkalmazott voltam világéletemben. Az úgynevezett versenyszféra nem kapkod értem, s ezen nem is csodálkozom. De visszatérni? Kihez? Hová? Én nem vagyok kísértet!”

A kiszolgáltatottság és az értetlen közeg együtt okozza a legtöbb fájdalmat – állítják az érintettek, akik hozzáteszik: ne legyen félreértés, semmiféle részvétre, sajnálatra nem számítottak. A megbélyegzettség, ami kiborítja őket, no meg az, hogy fogalmuk sincs, meddig tart ez a „láthatatlan” büntetés.

5. A SZABADIDŐ

Tanulni kell, mint a munkát

Természetesen nem csak a politika világában lehet valakiből egykettőre senki. Hiába tudja, számol vele, racionálisan készül rá az ember, hogy közeledik a nyugdíjas lét, egy multinacionális vállalat vezetői székéből szintén nehéz csak úgy kiszállni. – Egy évbe telt, amíg újra magamra találtam, és ehhez kellett néhány pofon a nyugdíjazásom után – árulja el Károly.

Annak ellenére volt nehéz az első év, hogy a 65 éves üzletember egzisztenciálisan biztos lábon állt magas nyugdíja és a befektetései révén.

– Megszoktam, hogy reggel hattól este tízigbe van táblázva a napom, sokszor még a hétvégéim is. Valahogy természetes volt, hogy ez az ára a sikernek. Nemegyszer ment a családom nélkülem nyaralni, de ezzel sem törődtem különösebben – mondja. Az viszont annál inkább bántotta, hogy a búcsúünnepséget követően szinte azonnal eltűnt közeli munkatársai, már-már barátai jelentős része. „Egy ideig még hivatalos voltam különböző céges eseményekre, bulikra. Az egyik ilyen bulin döbbentem rá, hogy azok, akikkel korábban hosszasan beszélgettem, nemcsak céges dolgokról, hanem politikáról, sportról, magánéletről, most szinte oda sem köszönnek nekem. Ők már az új vezért dongták körül. Amikor ezt elmeséltem otthon, a feleségem csak nevetett, hogy miért vagyok ezen meglepve.”

Károlyt azonban az is megviselte, hogy mennyire nincs szükség a tapasztalataira, a tanácsaira. Azt hitte, hogy néhány kérdésben kikérik majd a véleményét a nyugdíjazása után is. Akár ingyen is segített volna, annyira a sajátjának érezte a céget, de mintha olló vágta volna el a korábban természetesen tartott érdeklődést, kíváncsiságot, álláspontja hirtelen magánüggyé vált.

És nem csak a mellőzöttség volt szokatlan: eleinte úgy érezte, hogy nem tud mit kezdeni az idejével. Ugyanolyan korán kelt, ugyanúgy kiolvasta a lapokat, utánanézett a szakmájába vágó híreknek, mint a nyugdíjazása előtt, de a határidőnaplója üres maradt. „A háztartást, a családot a feleségem üzemeltette, a barátaim jelentős része inkább üzleti kapcsolat volt. Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal.” Rájött, hogy alig van hobbija: kéthetente eljárt ugyan túrázni, de más elfoglaltsága ezen kívül nem volt.

A tétlenség, az üresség érzése még hónapokig tartott. Előfordult, hogy naponta kétszerháromszor felhívta a lányait, holott korábban csak hetente egyszer beszéltek. „Nem is értették, hogy mit akarok már megint. Állandóan kérdezgették, hogy nincs-e valami bajom, azaz hogy pontosan miért hívtam őket, aztán udvariasan vagy kevésbé kedvesen, de leráztak.”

Károly szerint az volt a legrosszabb, hogy eközben mindenkitől, a családjától, a szomszédaitól, az ismerőseitől azt hallgatta, hogy menynyire irigylik, milyen szerencsés, nem is tudja, hogy mennyire jó dolga van. „Mindenki azt hajtogatta, örüljek, hogy egészséges vagyok, van pénzem és szabadidőm, hogy bárki szívesen cserélne velem. Még azok is ezt mondták, akik évtizedekkel fiatalabbak nálam. Én azonban képtelen voltam örülni, egyszerűen nem tudtam, hogy mihez kezdjek a napjaimmal, ha nem csinálhatom azt, amihez értek.”

Új munkát azonban nem akart vállalni, annak ellenére, hogy több helyről megkeresték. Természetesen csak alacsonyabb pozíciókat kínáltak számára, mint amit korábban betöltött, ezt pedig nem akarta vállalni, úgy mondta: „sehol nem akarok a saját magam beosztottja lenni”.

Végül, ahogy fogalmaz, csaknem egy év lézengés után, tényleg elkezdte élvezni a szabadságot. Rászoktatta magát erre. – Furcsa, de ugyanúgy meg kellett tanulni, mint egy munkát. Évente háromszor-négyszer elutazunk a feleségemmel, naponta sportolok, túrázni járok, évtizedek óta nem voltam ilyen kondícióban, mint most. Újra egymásra találtunk néhány egyetemi barátommal, akivel eddig alig találkoztam. Többet vagyok a gyerekeimmel is, de azért figyelek arra, hogy ne telepedjek rájuk. Van még körülbelül tíz jó évem. Igyekszem maximálisan kihasználni – mondja, hozzátéve, hogy ma úgy tekint a karrierjére, mint egy szép emlékre. „Ki tudja? Talán most került a helyére ez az egész.”