Egyvalamitől van igazán félnivalója: hazája alkotmánybíróságától, amely a kimentéssel járó német költekezést még megfúrhatja. A kancellárnak módja van egy manőverrel megkerülni a vöröstaláros bírákat, de az még nem fordult meg a fejében, hogy a nagy cél érdekében ritkítani próbálja az ottani AB jogosítványait.

E példát azért hozom fel, mert Sólyom Lászlónál, a Magyar Köztársaság és az Alkotmánybíróság volt elnökénél a látszat szerint az verte ki a minap végképp a biztosítékot („ezen a lejtőn nehéz megállni”), hogy a kétharmados parlamenti többség megnyirbálta – közpénzügyekben végzetesen – a magyar AB illetékességét. De ha az ember túllép az említett látszaton, súlyosabb konzekvenciáig jut el. Nem félek kimondani, hogy Sólyom gyomra eleve felfordult az „új alkotmányozásnak” mondott valamitől. Sólyom szerint nincs szükség új alkotmányra. Orbán Viktor szerint viszont van. A miniszterelnök már jóval megválasztása előtt kinyilvánította, hogy a köztársaság alkotmánya „nem szerethető”, amiképp nem volt szerethető Sólyom sem, akit a Fidesz nem jelölt újra államfőnek. Szögezzük le: a mai magyar alkotmány – a hozzá fűzött alkotmánybírósági értelmezésekkel, amelyek joganyaggá váltak, de amelyeket az új alkotmány füstté tesz – Sólyom életműve. A volt AB-elnök az MDF színeiben a Nemzeti Kerekasztal kiemelkedő szereplőjeként oroszlánrészt vállalt a pártállam által hátrahagyott alkotmány „kigyomlálásában”, majd a maradékot kilenc éven át erőteljesen „toldozgatta-foldozgatta”. Több lendület és „akciózási” készség volt benne, mint a rendszerváltozás utáni parlamentekben együttvéve. A toldozgatás-foldozgatás kifejezést, melynek sértő éle félreismerhetetlen, Salamon László képviselőtől vettem át. Salamon, bár jogtudós is, ez esetben Orbán strómanja, az Orbán- (értsd: nem Sólyom-!) alkotmány bábája. És a szavaiból kitetsző modor félelmetesen emlékeztet engem valamire.

2000-ben, az első Orbán-kormány harmadik évében dr. Györgyi Kálmántól, az akkori legfőbb ügyésztől véleményt kértek az úgynevezett „csonka médiakuratóriumokról”. Azt találta mondani, hogy a kuratóriumok törvényességi szempontból kifogásolhatóak. Mire a legfőbb ügyész fölé rendelt parlament fideszes elnöke közölte: Györgyi állásfoglalása magánvélemény, s mint ilyen: „irreleváns”. Ez a példátlan pimaszság, mely aztán hónapokon át visszhangzott a magyar közéletben, tudtára adta a tisztségét csakhamar feladó Györgyinek, hogy ha a hatalom úgy akarja, bármit mond is, az „irreleváns”. Most éppen Sólyom életműve válik irrelevánssá, mert, mint tudjuk, „a nép” akarja úgy.

A két történetet az rokonítja, hogy az, aki kioktatta a legfőbb ügyészt; továbbá az, aki ma a „kétharmados” parlament elnökeként a létező alkotmány módosításáért és az újért felel; továbbá az, aki ennek is, annak is a főnöke volt és maradt is – nos ők mindannyian dr. Sólyom és dr. Györgyi hallgatói, tanítványai, talán vizsgaalanyai voltak az ELTE jogi karán. Áder János, Kövér László, Orbán Viktor. Lehet tőlük tisztelettudást tanulni.