Egyetlen hatalmi központja maga a kormányfő. E „centrális erőtér” nem tűr meg semmilyen ellenőrzést, ezért ki fog irtani minden olyan, a parlamenti demokráciában otthonos kontrollt, amelyet idegennek gondol, s amely valójában idegen is a saját államfelfogásától. A kormányzói hatalom egyetlen ellenfele a parlamenti többség lehetne, de a Fidesz–KDNP képviselői kétharmada akkor is biztosítaná legitimitását a Házban –a jelen pillanatban még érvényes választási időpontig, 2014-ig –, ha a választói többség elolvadna mögüle. Általános megmérettetés, egyelőre úgy tudjuk, addig nem lesz, a bizonytalan közvélemény-kutatási adatok által jelzett esetleges bázisvesztés pedig kimagyarázható.

Legális, akár csak jelképes tömegtiltakozásra hivatott fórumnak tehát, más nem lévén, marad az utca. Az az utca, amely a szociálliberális kormány nyolc évében a mostani hatalom szélsőjobbal összekacsintó, sunyi hadviselésének tere volt. Ahol, azt a csőcselék terének érezve – szemben, mondjuk a francia hagyományokkal –, csak kivételes történelmi helyzetekben érzi otthonosan magát a magyar polgár. A baloldali-liberális politikai hagyományban amúgy is elhalványult a szociáldemokrata történelmi utcai megmozdulások, vagy akár a Demokratikus Charta emléke. Az utcába mostanában a jobbés szélsőjobboldal lehelt életet, ami így még kényelmetlen is lehet a baloldalnak és megmaradt híveinek. A félelem a csekély részvételtől indokolt: az a hitet gyengíti.

A kormányfői diktátum erre a terepre szorítja ellenfeleit, s ráadásul olyan pillanatban, amikor a kivérzett ellenzék belső erőviszonyai is csak lassan tisztázódnak.Magához térni sem volt ideje és ereje, képtelen felmérni saját mentális és fizikai állapotát, nemhogy érvényes választ fogalmazzon a Fidesz kíméletlen nyomulására. Túl sok ez egyszerre, egyetlen félévre.

Az ellenzék vezető ereje – a mostani erőviszonyok alapján – a szocialista párt. Látszatra az, a valóságban kevésbé. Pozitív önképként húsz éve létének lényege, hogy inkább politikai klub, mint párt. Frakciók, platformok, tagozatok halmaza. Ezt még elviseli a hagyományos parlamenti berendezkedés, de megbénítja a Fidesz által teremtett új minőségű politikai közeg. A tagozatok tevékenysége, ha van érdemi egyáltalán, ismeretlen a közvélemény előtt. Bágyadt létük akadálya az új, markáns arcok felbukkanásának, olyanoknak, akik nem csak a folyosói kompromisszumok apparátusi bikkfanyelvén szólalnak meg. A frakciók közhelyeket gyűjtenek csokorba, s nem is tudják elhitetni a szimpatizánsokkal, hogy ezen túl tudnának lépni.

Gyurcsány Ferenc fél évvel a kormányváltás után úgy érezte, a hatalom arroganciájára válaszul köztéren is elő kell állnia. Rendszerváltást követel a pártban. Nyitást a polgári radikalizmus, a liberalizmus és az orbáni gondolatot taszítónak érző, lassan sűrűsödő mérsékelt konzervativizmus összefogása felé, mint ami válasz lehetne a Fidesz erőszakos kísérletére. Ez a szellemi-szervezeti nyitás viszont összeegyeztethetetlen a párt vezetésének mai elképzeléseivel. A Fidesz „centrális”, mindent átfogni kívánó „erőterére” a válasz itt egy tisztán baloldali párt volna, amely taktikai szövetségeket kötne más alakzatokkal és a civil szférával. Ebben nem zavarja, hogy az értelemszerűen kieső Jobbik mellett és a „barátkozni” nemigen akaró LMP-n kívül nincs semmilyen alakzat, s belátható időn belül ilyen felbukkanására nem is számíthatunk. Ami pedig a civil szférát illeti, most bosszulja meg magát, hogy kormányzásuk idején a szocialisták elhanyagolták.

Az elnökség véleményét markánsan fogalmazta meg a hétvégén, a munkás- és érdekképviseleti tagozat országos értekezlete előtt Balogh András, a párt elnökhelyettese: felszólította Gyurcsányt, pontosabban, mindazokat, akiket közvetlen felelősség terhel az előző ciklusban történtek miatt, hogy lépjenek vissza az élvonalbeli politizálástól. Egyben deklarálja, hogy például Gyurcsányra, mozgósító erejére szükség van, ami jelzi, hogyan tartja gúzsba kötve egymást a párt két szellemi vonala. Ami a háttérbe vonulást illeti, abban Baloghnak akár igaza is lehetne, ha a volt miniszterelnök feltörekvő új irányzatoktól, vezetőktől szívná el a levegőt, de ilyenek még nem mutatkoznak.

Balogh bírálja Gyurcsány „nagy, nyitott frontját”, mert szerinte az MSZP-nek „markánsan baloldali párttá kell válnia”, szemben az előzőleg feladott sok „szocialista értékkel”. Együttműködés csak akkor lehetséges szerinte, ha „a párt egyértelműen a kipróbált és a megújult baloldali értékek mentén szerveződik”. „Azt akarjuk, hogy az emberek dolgozni, alkotni tudjanak”, és azok, akik végigdolgozzák életüket, tisztességes nyugdíjat kapjanak. Az életszínvonal süllyedt, miközben a termelt nemzeti érték nőtt, ezért „vállalnunk kell a magyar kapitalizmus kritikáját” – mondja. „Tisztességes baloldali programot” kell kínálni, „az MSZP-nek újra a munkások és az alkalmazottak érdekeit kell képviselnie” – teszi hozzá Filló Pál, a munkástagozat elnöke. Ezek ugyanolyan semmitmondó közhelyek, mint Orbán baloldali retorikába csomagolt populista lózungjai. Csak a „nemzeti egység” a „nemzeti ügyek” üres szavai lógnak ki amott, amelyektől Szili Katalin távozásával az MSZP is csak látszólag szabadult meg. A szocialista párt képtelen levetni a bőrét, talán korai is ilyet várni, mert még ki sem nőtte azt.

A Gyurcsány-féle új tömegpárt megszervezése évekbe telne. Ezért magát a szocialista pártot szorítja errefelé. Nem tanult saját múltjából: ha miniszterelnökként, pártelnökként, ahol tudta, visszatartotta a saját frakciója, miért gondolja, hogy most, ahogyan magát beállítja, „mezei párttagként”, maga a pártvezetés nem fogja? A „sem lenyelni, sem kiköpni” állapot semmit sem változott. És nem csak a szocialista pártban, az országban sem. Nem véletlen, hogy a jobboldal fóbiája sem enyhült, s mindent megtesz, hogy büntetőeljárás alá vonja.

Gyurcsány maga is tudhatja ezt. Nem akar pártelnök lenni, nem akar új pártot alakítani, mintha csak arra várna, hogy „a közakarat” arra ösztökélje a már nem is anynyira sajátjait, hogy kiszorítsák. Történnek is erre erőteljes mozdulatok. A felszínen Szanyi Tibor korábbi és Balogh András hétvégi kritikája, a mélyebb rétegekben a pénz, a Gyurcsány által elnökölt Táncsics Alapítvány beolvasztásának tervei. Ami veszteség volna a volt kormányfőnek, az a párton belül az általa 2006 óta erőteljesen bírált Puch László pártpénztárnok izmosodásával járna. A pártfinanszírozási rendszer nyílt, erőteljes és állandó kritikája nem véletlen. Gyurcsány azt a rendszert szeretné felszámolni, amely – a kereskedelmi rádiók „újraelosztásával” bezárólag – éveken át az asztal alatt üzletelt a Fidesz pénzügyi köreivel. Ennek a rendszernek ugyanis rabja a párt jelenlegi vezetésének nagyobb része.

Józanul belátható: ha a patthelyzet elhúzódik, akkor a párt marad olyan, amilyen: színét-szagát vesztő, foszló bázisú alakulat, amely a helyzetet képtelen megérteni és megértetni, s képtelen alternatívát kínálni szemben a közép- és az alatti rétegek megszorításával, amelyből Orbán fellendülést remél. Ha pedig a patthelyzet bomlik, akkor ez a párt nem maradhat egyben.

Most tehát van egy izmos, a parlamentarizmust, a nemzetet összetartó legfontosabb erőt, a közbizalmat erodáló hatalom egyfelől, s van vele szemben egy zsákutcába fagyott baloldal, meg egy ténfergő liberalizmus. A sűrű hatalom és az utca ritkás túloldala. Ahol a lassan gyülekező tiltakozók sikeréhez felettébb kevés lesz a „kurva anyádozás”, bármilyen megalapozott okkal, bármilyen hangosan és tagoltan üvöltsék is bele a magyar éjszaka szinte visszhangtalan csendjébe.

Balogh András, a párt elnökhelyettese bírálta Gyurcsány Ferenc „nagy, nyitott frontját”