Maga a probléma – hogy tudniillik milyen szerepet szán a társadalom nem a szavak, hanem a kézzelfogható életviszonyok szintjén a nőknek –, azoknak a kibeszéletlen, végiggondolatlan dilemmáknak a sorába tartozik, amelyeket legalább a rendszerváltás óta cipelünk magunkkal. Tabutémáról van szó: ami igazán fontos, arról nálunk nem illik nyíltan beszélni. Pedig lenne miről vitázni.

Meglehet, valóban a születések számának növelése a jó cél, de azt vajon milyen eszközökkel lehetne elérni? A gyerekek után járó új adókedvezmény markáns. De elegendő-e? Az idősödő fiatalés kereszténydemokraták soha nem beszélnek például arról a hátránycsomagról, amely Magyarországon a gyermekvállalással jár. Arról, hogy közpénzből fenntartott intézményeink és infrastruktúráink – a közösségi közlekedéstől a hivatalokig – alkalmatlanok rá, hogy gyermekek és szüleik biztonságosan és kényelmesen használják. Hogy már az első gyermek megszületése is végeérhetetlen anyagi, egészségügyi, munkahelyi és hétköznapi tortúrák kezdőpontja. Hogy ezeket a megpróbáltatásokat a társadalom egyáltalán nem kompenzálja –, inkább súlyosbítja. És arról sem, hogy a hátrányok döntő többsége a nőket sújtja.

A magát eposzi jelzőként családbarátnak nevező kormány éppen azon van, hogy a nőket végérvényesen bezárja ebbe a halmozottan hátrányos szerepkörbe. Elveszi a gyest azoktól, akik a gyermekük egyéves kora után már kénytelenek teljes munkaidőben dolgozni, jóllehet éppen a munkába járás és a gyerekfelügyelet költségeit fedezhetnék a segélyből. Ezt az elvett pénzt adóajándékként átcsoportosítja a legjobban kereső többgyermekesekhez. Tétlenül nézi, hogy ugyan már több nő szerez diplomát, mint férfi, a foglalkoztatottságuk mégis alacsonyabb. Közben maga is sokat tesz azért, hogy kiszorítsa a nőket a közéletből: tárcát nem bíz rájuk, parlamenti helyet alig kínál nekik, és ha tehetné, a családi tűzhely mellé és a négy fal közé száműzné őket – talán fel sem mérve, hogy milyen meghökkentően közel kerül azokhoz az ideológiákhoz, amelyek a nőkre csak gyerekgyárként és a család (de mindenekelőtt a férfiak) kiszolgálóiként tekintenek.

Minden kutatás szerint egyértelmű az összefüggés a nemi esélyegyenlőség szintje és a párok gyermekvállalási kedve között, nálunk az utóbbit úgy akarjuk javítani, hogy az előbbi terén visszalépünk. A kisgyermekes nők foglalkoztatottsága már most is a legalacsonyabb Európában: a három év alatti gyermeket nevelők alig tíz százaléka dolgozik, ez az EU-átlag harmada. Hasonlóan gyászosak a demográfiai mutatóink is. Pedig az utód iránti vágy a legerősebb biológiai késztetéseink egyike. Keményen kell küzdenie az államnak, hogy így el tudja fojtani. Amíg a kizárólag férfiakból álló kormány kívánja – vita nélkül – eldönteni, hogy mi kell a nőknek, addig nem is várható változás. A nők ugyanis mindig direktben minősítik a nőpolitikát: úgyis mondhatnánk, hogy a méhükkel szavaznak.