Mi Pokornival legalább egy nyelvet beszélünk
– Ma mindent visszacsinálnak azokon a területeken, ahol az előző kormányok legalább részleges reformlépéseket tettek. E folyamat az oktatáspolitikában a legradikálisabb. Hogyan éli át?
– Az oktatásban ellenreformáció zajlik, s ez a liberális oktatáspolitikai időszak végét jelenti. E mostani visszalépés konzekvens világképbe illeszkedik. Azért nevezhető ellenreformációnak, mert míg a liberális reform a tudáshoz vezető út és annak tartalmi meghatározásába a „laikus” szereplőket, nevezetesen a szülőket és diákokat beengedte, addig most ezt újra az állam monopóliumává teszik. Csakúgy, mint ahogy az a 80-as évek közepéig volt. Az ellenreformáció barokkos pompája lengte körül az idei tanévnyitót Hódmezővásárhelyen, amit az „első nemzeti tanévnyitónak” neveztek.
– Nincs abban pozitív üzenet, hogy olyan város lett a helyszín, ahol sikeres volt a roma gyerekek iskolai integrációja, a liberális elképzeléseknek megfelelően?
– Nincs, mert egyidejűleg azt az oktatáspolitikát hirdették meg, amelyben mindez erőszakos integrációnak minősül, így vissza kell térni a „természetes állapothoz”, az elkülönítéshez. Szembeállítható a pár száz lelkes Nyírparasznyán tartott 2002-es tanévnyitónk üzenete, amely az integrált oktatás szükségességéről szólt azzal a pöffeszkedő és kirekesztő üzenettel, amit az „első nemzeti” meghatározás takar. Mi a tanévnyitónkat azért tartottuk ott, ahol a diákok angolvécé nélküli épületekben tanultak, mert a rendszer legsúlyosabb hibája, hogy növeli a társadalmi különbségeket, és az oktatáspolitikánk az ezzel való szembenézésre épült. A mostani megnyitó kulcsszava a rend, és az európai trendekhez illeszkedő, a modern oktatáspolitikával való radikális szakítást szimbolizálta.
– Mindig a gyerekek elsőségéről beszélt, de a reformja nem volt népszerű. Miért?
– Mert a gyerek nem szavaz. Továbbá a szülők nem ismerik sem az iskola működését, sem a saját lehetőségeiket. A politikai elit felelőssége lett volna, hogy a szülők jobban beleszólhassanak az iskola életébe. Az a néhány sajnálatos atrocitás, amely a tanárokkal szemben előfordul, azt sugallja, mintha a kiszolgáltatott fél a tanár volna. Pedig a gyerek a legkiszolgáltatottabb, aztán pedig a szülő.
– Azt értem, hogy nincsenek tömegek egy reform mögött, de miért talál e mostani fordulat általános helyeslésre?
– Semmilyen reformot nem lehet megnyerni kommunikációban. Szerencsés esetben a rivális politikai erők ki tudnak egyezni. Ha ez nincs, akkor még inkább szükséges a kormányzó pártok egyértelmű támogatása. Ez sem az oktatás, sem később az egészségügy területén nem valósult meg. Az MSZP nyugalmat ígért, nem akart konfliktust az oktatásban pozíciót birtokló konzervatív körökkel, például a pedagógus szakszervezetekkel. Ezért 2006-tól a reformok szükséges utógondozása sem történt meg. A politikák támogatása jelentős mértékben a választók elkötelezettségének ügye is. Ha sem az ellenzék, sem a szakszervezetek, de még a kormánypárt sem támogatja a folyamatot, csupán egyes részleteit, akkor nehéz azonosulni vele. Könnyebb a poroszos oktatási mintából adódó előítéletekre építeni, illetve a középosztálynak arra a vágyára, hogy gyermekeinek ne kelljen a szegényekkel egy levegőt szívni.
– Más nézőpontból: ön erőszakos volt, és lenyomta a társadalom torkán a reformjait, például a romák iskolai integrációját.
– A probléma az, hogy a politikai elit által is fűtött és kihasznált intolerancia már azt is erőszaknak tekinti, ha előírjuk, hogy a körzeti iskolába pluszférőhely esetén a körzeten kívüli jelentkezők közül a halmozottan hátrányos helyzetű szülők gyerekeit vegyék fel először. Vagy hogy felléptem a gettóiskolák ellen. A szegregáció a szabad iskolaválasztás következtében viharosan gyorsuló folyamat, aminek megálljt kell parancsolni. Nem lehet azt mondani, hogy a fokozatosság kedvéért azért egy kicsit szabad elkülöníteni. Azt, amit a kormány most javasol, azMSZP-ben jelentős erők már rég bevezették volna. Ha megvalósul az ötlet, hogy az önkormányzatok átadhassák egyes iskoláikat az államnak, akkor létrejön a „fapados” gettóiskolák hálózata. Az önkormányzatok meg majd fenntartják a középosztálynak elkülönített elitiskoláikat.
– Visszatérő vád, hogy olyan jogvédőkkel vette körbe magát, akiket Balog Zoltán inkvizítori kegyetlenséggel jellemzett. Sokan hozzáteszik, hogy olyanokkal dolgozott, akik a rózsadombi villájukból nem látnak el a cigánytelepig.
– Cigány és nem cigány szegények tömegével találkoztam faluszociológusként. Megvan az a személyes tapasztalatom, ami a politikai elit nagy részének bizonyosan nincs meg. Azok, akikkel együtt dolgoztam, abból a szakmai közegből érkeztek, mint én. Egyébként most a gyermekközpontú nevelési módszerekkel szemben jelenik meg az inkvizítori szemlélet. A populista nézetek kiszolgálásáért a gyerekeket áldozzák be. Tanulják meg hol a helyük, és miről szól az élet.
– Erre azt mondja a többség, hogy végre, rendre van szükség a liberális ámokfutás után.
– Lefordítom: ez az oktatásban úgy jelenik meg, hogy a szegényeknek még csak a szagát se kelljen elviselni egy tanteremben. Emellett elvonják a családi pótlékot, ha a kiutált gyerek nem jár iskolába. Visszahozzák a szóbeli felvételit, ami lehetővé teszi, hogy a középosztálybeli gyereket elkülöníthessék a többiektől. Miért is nagy baj, ha van néhány kettes tanuló egy osztályban? Miért kell homogénnek lennie egy osztálynak? A társadalom legelemibb önérdeke lenne, ha már az emberiességi szempontok nem számítanak, hogy a gyengébb tanulók lássanak pozitív példákat, a jobb módúak pedig megtanulják, hogyan kell az elesettebbeken segíteni. Ehelyett megint lehet buktatni, amely a személyre szabott felzárkóztató oktatással szemben újra a büntetéspárti logikát erősíti.
– A közismert válasz az, hogy a rosszul teljesítő gyerekeknek is jót tesz az évismétlés.
– Még nem találkoztam olyan vizsgálattal, amely igazolta volna, hogy a bukottak az évismétlés után jobban teljesítenek. Ez inkább csak elmélyíti a problémákat, bár engedmény azoknak, akik szerint az iskola kiképzőtábor. Miközben arról panaszkodnak, hogy egyre kevesebb a fegyelmező eszköz, nem néznek szembe azzal, mennyi felesleges ismeretet próbálnak elsajáttíttatni. A kormány azt mondja, növeljük a lexikális ismeretek mennyiségét, ami az elmúlt 30–40 évben eleve a két-háromszorosára nőtt. Végül elérik, hogy még csak normális diagnózist se kelljen adni a gyerekről szöveges értékeléssel – az túl bonyolult. Erre mondom, hogy ha egy tanár egy év után nem tud egy gyerekről két-három értelmes mondatot leírni, akkor alkalmatlan.
– Nem azért volt bizalmatlan a szakma, mert így leszólja a pedagógusok teljesítményét?
– Miniszterként óvakodtam attól, hogy ilyeneket mondjak. Az osztályzás olyan, mintha valaki elmenne kivizsgálásra, és az orvos azt mondja, az állapota hármas. Mi hármas? A szíve, az állóképessége? A szöveges értékelés a diagnózis, és a terápiák felé mutatna.
– Mi a véleménye a Pokorni–Hoffman vitáról?
– Valószínűleg a kérdések többségében kisebb a távolság Zoli és köztem, mint közte és Hoffmann Rózsa között. Mi legalább egy nyelven beszélünk, még ha egy-egy kérdésre eltérő válaszokat is adunk. Nincs könnyű helyzetben: miközben a Fidesz liberálisabbjai az oktatáspolitika kispadján ülnek, még tőlem is el kell határolódniuk az őket a pártjukban körüllengő gyanakvás eloszlatása érdekében.
