Talán másképp érezzük, de minden kriminalisztikai kutatásból kiderül, hogy a világ egyre kevésbé erőszakos, az emberek egyre kevésbé tolerálják az erőszakot. Felfedezték, hogy vannak nem demokratikusan működő közösségek, ahol jelen van az erőszak, és elkezdtek foglalkozni ezekkel a jelenségekkel, például a családon belüli erőszakkal vagy az iskolai erőszakkal. Tudjuk, hogy mindig is volt erőszak az iskolákban, de az érzékenységünk megváltozott és már nem tudunk elmenni mellette – mondja Kerezsi Klára kriminológus, a most megjelent Iskolai veszélyek című tanulmánykötet egyik szerzője.

Egy 2009 tavaszán készült kutatásban 186 középiskola iskolánként egy, találomra kiválasztott 11 osztályát, tanárait, igazgatóit, igazgatóhelyetteseit kérdezték. Több mint négyezer diák, és közel ezer tanár válaszolt. A kérdések az adott tanévre vonatkoztak: a válaszadók az elmúlt nyolc hónapban voltak-e áldozatai vagy elkövetői valamilyen erőszakos cselekménynek.

A 17 éves diákok leggyakrabban verbális agresszióval éltek: 60 százalékuk állította, hogy legalább egyszer kiabált, káromkodott valamelyik társával. Némileg kevesebben mondták, hogy velük kiabáltak. A második leggyakoribb agresszió a megszégyenítés volt: a diákok közel fele volt elkövető, áldozat, esetleg mindkettő. A harmadik leggyakrabban említett agresszió a kiközösítés volt, ebben a tanulók harmada volt érintett. Rángatásban, lökdösésben a diákok negyede, ütésben, rúgásban minden negyedik-ötödik vett részt a kérdéses időszakban. Verésben, verekedésben minden tizedik diáknak volt része. Minden ötödik tanulótól loptak el valamit, négy százalékuk pedig rablás áldozata volt.

A káromkodás, a lökdösődés, a kisebb fi zikai erőszak a fiúkra, míg a kirekesztés inkább a lányokra jellemző. A fiúk egy része pedig inkább letagadja, hogy áldozata volt valamilyen erőszaknak, mert ez nem fér bele a férfiasságról alkotott elképzeléseikbe – magyarázza az eredményeket Sáska Géza oktatáskutató, a tanulmány egyik szerzője. Hozzáteszi: a nagykamaszok iskolai világa bonyolult, tele titkokkal és elfojtásokkal.

Nem meglepő eredmény, hogy a középiskolák közül a gimnáziumok a „legbékésebb” helyek. Ezekben az intézményekbe jár a legkevesebb elkövető és áldozat, főleg ami a fizikai erőszakot illeti.

A káromkodás, kiabálás, megszégyenítés a gimnáziumokban átlagos mértékű, de sokkal ritkábban ütik meg egymást a diákok, mint a többi intézményben. A szakközépiskolák mérlege rosszabb, a legerőszakosabb helyek pedig a szakiskolák. Kivétel ez alól a verbális agresszió: a szakiskolákban ritkábban szidalmazzák, mint verik meg egymást a diákok. (Ugyanakkor az is magyarázhatja a jelenséget, hogy ezek a diákok kevésbé érzékenyek a szóbeli agresszióra, így nem is említették ezeket.)

Az utóbbi időben sok szó esett megvert, megfenyegetett tanárokról. A kutatók megvizsgálták a tanárok és diákok közötti agressziót is. A válaszokból kiderült, hogy a szóbeli agresszió tanár és diák között létező jelenség, de a fizikai erőszak nagyon ritka. Ami a kiabálást, káromkodást illeti, mindkét csoport inkább elszenvedőnek tartja magát: a diákok között például kétszer annyian mondták, hogy egy tanár kiabált velük a kérdéses időszakban (34 százalék), mint azt, hogy ők emelték fel a hangjukat egy tanárral szemben (15 százalék). A tanárok másképp emlékeztek: 23 százalékuk említette, hogy egy diák kiabált vele, azt viszont csak 17 százalék, hogy ő kiabált egy diákkal. A megszégyenítés kérdésénél már inkább egybevágtak a válaszok: mindkét csoport úgy vélte, hogy ezzel az eszközzel inkább a tanárok élnek.

A fizikai erőszak szerencsére jóval ritkább: a tanárok három százaléka mondta, hogy a tanév során megrángatott, meglökött, megütött egy diákot és alig két százalékuk számolt be arról, hogy ezt tette vele egy diák. A tanulók négy százaléka vallotta be, hogy bántalmazta tanárát, ugyanakkor minden tizedik állította, hogy elszenvedett valamilyen fizikai atrocitást az egyik pedagógustól. Konfliktuskezelési képzésen legtöbben az erőszaktól leginkább érintett szakiskolai tanárok közül vettek részt. Minden második megkérdezett tanár volt már ilyen továbbképzésen. A gimnáziumban tanítóknak azonban csak harmada vett részt ezeken a tréningeken.

Ami a tanárok és a szülők közötti agressziót illeti, ez a tanárok szerint ritka jelenség, ami leginkább az indulatos beszédben merül ki. Alig több mint öt százalékuk mondta, hogy a tanév során beszélt így szülőkkel. Ezzel szemben 20 százalékuk állította, hogy a szülők beszéltek így velük. Azt viszont csak négy százalékuk mondta, hogy a szülők kifejezetten kiabáltak velük. Egymás megütése elenyésző: a tanárok 1,6 százaléka mondta, hogy ütött meg szülőt a tanév során és egy százalék említette, hogy őt ütötte meg szülő.

Sok múlik azon, hogy a gyerekek mit látnak otthon, milyen környezetben nőnek fel – figyelmeztetnek a szerzők. Azok a diákok, akik látták már verekedni a szüleiket, nagyobb eséllyel ütik meg diáktársaikat, tanáraikat. Elgondolkodtató, hogy a gimnazisták hét, a szakközépiskolások közel nyolc, a szakiskolások közel 11 százaléka számolt be arról, hogy tanúja volt szülei verekedésének.

Az iskolai veszélyek témaköre lesz a következő fél évben kezdődő magyar Európai Uniós elnökség önálló magyar felvetése – közölte Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok állampolgári biztosa. Kiemelte: felmérések szerint a magyar állampolgárok a tűzoltók után még mindig a tanárokban bíznak leginkább, a gyerekek pedig szüleik után szintén a tanárokat tartják a legmegbízhatóbbnak. – Már csak ezért is, e bizalom megmaradásáért érdemes foglalkozni a problémával –tette hozzá. A cél egy közös európai stratégia kidolgozása az iskolai erőszak visszaszorítása érdekében. (M. D.)