A sors fintora, hogy közben hirtelen kiesett a pixisből, így számára – gondolom – a kétharmados győzelem ízébe más aroma is keveredett, de ez mellékes. A lényeg, amit akkor ő érzett. És mindegy, hogy indokoltan vagy ok nélkül. Még csak konkrét sérelmeit is fölösleges sorolni, mérlegelni, mert hiába keverednek racionális példák vélt vereségekkel, háttérbe szorítással, ellenérvek kiiktatásával – az elegy, amit az egész alkot, létezik. A váltás politikai és emocionális oldala egymásra talált, és úgy tűnik, hogy ennek a saját posztján szinte mindenki igyekszik megfelelni.

Az fél, akinek van rá oka – akár így is elintézhető volna a téma, mert tényleg nyúlós, ingoványos a talaj, mivel az axióma féligazsága tetszetős. Ráadásul az előző rezsimmel szembeni ellenérzések jókora táborban gátolják a felismerést, hogy a 2002-es Fidesz-vereség is az erő sokszor taszító túlhangsúlyozásából, arroganciából származott. Minél lejjebb megyünk, a „minden pályán, minden percben” győzni akarásnak egyre ortopédabbak az esetei, s mivel az alapokat, lehetőségeket ezekhez fent megteremtik – a példa ragadós, s ami még vonzóbb: a közvélemény-kutatások szerint taps is kíséri.

Pedig az államgépezet fogaskerekeit már kormányra kerülésük előtt nagyrészt ők olajozták – minden hivatali zugban érezhették az irántuk megnyilvánuló lojalitást, a váltásra való készülődést. A rendeletek, törvények sora most mégis egy tarolásra beállított tekeautomata benyomását kelti, s azt sugallja, hogy még a lojalitásnál is több kell, hogy állva maradj. Viszont kiszámíthatatlan, hogy mi, mikor, miért történik, ezért a változásokkal rokonszenvezők igazodási zavara nemcsak túlteljesítést, hanem bizonytalanságot is okoz, amely közel sem a nagyobb iparkodásban ölt testet, inkább a lapításban, a teljes kiszolgáltatottság bénultságában. És ebből következően jelenleg egyszerre lojálisak és szoronganak.

Nem csupán a választásokon hatalmukat elvesztettek, a holdudvaruk, az alaposan megfogyatkozott hívek éreznek okkal vagy ok nélkül bizonyos fenyegetettséget – közhangulatot alakító tényezővé vált kétfajta aggodalom: a lerohanás tempója miatti, valamint az alkalmazkodni igyekvésé. Így aztán nemcsak a jogállamiságot veszélyeztető törvénygyár, vagy a felháborítóan gyakran alkalmazott tartószíj, lábbilincs látványa, a túl hosszan tartó előzetes, a bűnbaknak kiszemelt „nagyvadak” szisztematikus becserkészése rémiszt, hanem a „fű alatti” elszámoltatás, a rejtett utalások, az „apró betűs” részletek: a különböző helyekről érkező tiltólisták, önkényes, gyakran változó névsorok, mindenhová beszüremlő, éppen ezért hangossá váló „súgások”, trükkök, a szervilitás automatizmusa. No, meg a néhány példa, hogy aki ebben a mechanizmusban mégis önállóbb a kelleténél, hiába alattvaló, repül.

Kupleráj vagy kaszárnya? – tették fel anno az „elmés” kérdést a szocialisták, magukra és a Fideszre célozva, tudván a választ. Ami mégsem jött be. Mert egy kupleráj nem lehet slampos. Viszont egy jól vezetett kaszárnyában sem okvetlenül fél az ember. Politikában pedig kerülni kellene mindkettőt.