Amikor az autós kiszáll, mélyen meghajol előtte: aprópénzt is remél persze, de ha nem kap, azt mondja, akkor sem sértődik meg.

Pánker Ferenc – becenevén Panki – majdnem annyira hozzátartozik már az egri belváros „arcához”, mint a Dobó-szobor, vagy a bazilikához vezető lépcsősor. A férfinek visszatérő kuncsaftjai vannak, messziről felismeri például a belvárosi kávézó tulajdonosának nagy fekete autóját vagy a környékbeli butikok csinos üzletasszonyainak kis terepjáróit: nekik már elég egy apró szemmozdulattal üzenni, hajtsanak-e tovább új helyeket keresni, vagy várjanak néhány percet, mert mindjárt felszabadul a placc valahol.

A férfi, akinek a szája sarkában mindig bujkál egy huncut félmosoly, Mezőtúron született: hányattatott sorsú, szegény családba érkezett, azonnal állami gondozásba került, apját, anyját sosem látta. Nevelőszülőknél lakott Jászszentandráson, az ottani tanyavilágban nőtt fel. Megtanult ültetni, kapálni, tisztán tartotta az állatokat, fejte a tehenet, kopasztotta a tyúkokat.

– Nem volt könnyű élet, hajnalban keltünk, akár tél volt, akár nyár – mondja Pánker Ferenc. – A nevelőanyám, Mária mama, hamar megözvegyült, disznókkal foglalkozott, de abból nehezen tudta eltartani a családot, főleg, amikor jöttek az ötvenes évek, és be kellett volna szolgáltatni a húst. Így azután feketevágásból meg zugpálinkafőzésből boldogultunk valahogy: a tanyavilágban akkor ez nem volt feltűnő, mások is csinálták.

Pánker kőművesnek tanult, mert azt gondolták akkoriban, ebből a szakmából jól meg lehet majd élni. Egy darabig dolgozott is az építőiparban, de aztán sorra szűntek meg a munkahelyei, ő pedig jó néhány évvel ezelőtt az utcára került. Most télen, nyáron, hóban, esőben és kánikulában ott sasszézik őrhelyén, a parkolóban, irányítva az autósokat, s foglalva a helyet a törzsvendégeknek.

– Ez nekem már olyan, mint a munkahelyem – mondja az ötvennégy éves férfi. Hozzáteszi: ő nem hajléktalan, reggelente egy közeli faluból, Ostorosról, egy barátjával közösen megosztott albérletből jár be ide „dolgozni”. Lakótársa, akit bicegő járása miatt csak Billencsnek hívnak, gyakran elkíséri, s a járda szélén ücsörögve várja, hogy Panki megkeresse a cigarettára vagy egy-egy felesre valót.

– Sajnos ő nem tud ellenállni az italnak, mindennap kell a maga adagja. Én nem iszom. Vagyis ez így nem teljesen korrekt, sörös vagyok – vallja be. Lakótársa valaha olajbányász volt, érszűkülete miatt jár nehezen, többször is műtötték, „össze van szabdalva mint a szénakazal”– mondja róla. Együtt lakva könnyebben megélnek: Billencsnek havi hetvenezer a nyugdíja, neki meg 24 ezer.

– Csak húszszázalékos rokkantnak nyilvánítottak, pedig nem tudok rendesen megfogni semmit, a fizikai munka miatt meg azért, mert hidegben is kellett dolgozni, az ízületeim tönkrementek. Fokhagymából is mindig a legnagyobbat kell megvennem, mert a kicsit nem tudom öszszecsippenteni, hogy megpucoljam – panaszkodik, s mutatja a kőművesmunkában merevvé vált, alig-alig mozgó ujjait, cserzett tenyerét.

Panki egyébként alaposan megtervezte kettőjük közös életét: kevés pénzből kell megélniük, minden fillért úgy oszt be, mint egy gondos háziasszony. Naponta főz, mert úgy olcsóbban jön ki, mintha a környékbeli kifőzdékben ennének. A parkoló mellett posztoló taxisok azt mondják: könnyű neki, mert ha megéhezik, elmehet valamelyik szegénykonyhára – szavaik szerint Egerben az egyház működtet ilyet –, s az öltözködésére sem kell költenie, hisz segélyszervezetektől kap meleg ruhát. Ide-oda ugrál az autók között, terelgeti a sofőröket, akik borravalót adnak nekik, miközben mellette órákig állunk mi fuvar nélkül, utasra várva – panaszkodnak többen is a taxisok közül.

Panki erre azt mondja: vannak jobb és rosszabb napjai. Többnyire pár száz forinttal megy haza, de volt, hogy egy nap alatt ötezret is megkeresett. Reggelente szendvicset készít magának, két karéj kenyér közé szalonnát szel.

– Tudja, milyen drága a pékségben egy zsömle vagy egy sütemény?! – méltatlankodik, miközben mutatja a nejlonzacskóba csomagolt elemózsiát. A válltáskájába két csomag papír zsebkendő is került, mert nemrég, az esős időben megfázott, a táska külső zsebében pedig néhány, a kampány idején összegyűjtött szórólap és reklámújság virít. A vastagabb, színes kiadványokból sodorja az autók útbaigazításakor az irányjelzéshez szükséges rudat – mint megtudtuk, azért, mert ez az esőben sem ázik el olyan hamar, mint a vékonyabb szórólapok. De azért is kellenek ezek az újságok, mert – azt mondja – sokan tőle kérdezgetik, hogy ki a polgármester, s hogyan mennek a dolgok a városban. Ezért úgy érzi, „képben kell lennie” a helyi ügyeket illetően. Ráérő idejében, ha nem jön autó, összegyűjti ezeket a kiadványokat, aztán otthon egytől egyig elolvasgatja azokat. Így aztán azt is tudja, ha új kiállítás nyílik vagy koncert lesz a városban, no meg azt is, ha leárazás kezdődik a belvárosi háztartási vagy fehérnemű üzletben. Nemcsak a helyiek, hanem a turisták is hozzá fordulnak olykor útbaigazításért, vagy arról érdeklődnek, hogy milyen programra érdemes elmenniük a városban.

– Igaz, hogy a magyaron kívül nem beszélek más nyelven, de a külföldiekkel is elboldogulok: a túloldalon van egy utazási iroda, úgyhogy arrafelé szoktam mutatni nekik, közben meg mondom, hogy „informacióne”. Ezt valahogy minden nyelven megértik. Ha adnak pénzt az útbaigazításért, adnak, ha meg nem, hát úgy is jó, majd ad más. Én nem lejmolok, hanem szolgáltatok! – teszi hozzá öntudatosan.

Az autókat úgy irányítja be a parkolóhelyre, mintha táncolna: sasszézik, forog, a karjával integet, s mélyen meghajol, amikor az üres helyre behajt valaki. Sajátos piruettjei közben pedig azon gondolkodik: ha nyugdíjas lesz, és annyi pénzt kap majd ő is mint Billencs, akkor talán felhagy ezzel a mostani foglalatossággal, és visszaköltözik Jászszentandrásra, ahol gyerekeskedett. Távol az autós forgalomtól, benzingőztől, állatok között, a bocik feje búbját simogatva – ilyennek álmodja hátralévő éveit Panki.