A helyzet meghökkentő: a hazai oktatáspolitika utóbbi két évtizedének egyik meghatározó, erős embere most éppen a partvonalról kiabál be a pályára, miközben a saját csapata játszik, a lelátók népe pedig kissé zavarodottan azt lesi, vajon mi is történik odalent.

Fél évvel ezelőtt, amikor a kormányalakítás idején világossá vált, hogy az oktatás nem kap önálló minisztériumot, mindenki, akit kicsit is érdekelt az iskolák ügye, elkönyvelhette, hogy a kétharmad ezen a területen egyelőre nem óhajt lépni. Az egészségügy és a szociális szféra szinte maga alá gyűrte az oktatást, könynyű volt hát levonni a következtetést: Hoffmann Rózsának az a szerepe, hogy ő legyen az oktatás Szőcs Gézája – súlya nincs, léte értelme a gesztus, csak épp ezt a szívességet nem a határon túli értelmiségnek, hanem öntestéből sarjadt koalíciós partnerének tette a Fidesz. Ezt a véleményt támasztották alá az államtitkár és csapata első lépései is. Heves iramú törvényhozással teljesítették kampányígéreteiket, amelyek így utólag is bizonyították, hogy a kereszténydemokratáknak rendszerszintű oktatási programjuk nincs ugyan, de jól bánnak a látszattal. A pedagógusok visszakapták az osztályozáshoz és a buktatáshoz való jogot, plusz kimondatott, hogy a tanév nem szeptember elsején, hanem hét elején kezdődik – a „rendcsinálás” feladata ki volt hát pipálva.

Nagy kérdés, hogy miből vonta le Hoffmann Rózsa azt a következtetést, hogy a prakkert ezután a felsőoktatás felé fordíthatja. De tagadhatatlan, őszintén hitt abban, hogy nem kell más, csak rend és fegyelem, no meg némi szigor, és az egyetemi szféra „rendjét” ugyanúgy ki lehet pipálni, mint a közoktatásét. S láthatóan most ő van a legjobban meglepve, hogy a tervet egetrengető butaságnak minősítő szakértők után az eddig némaságba burkolózó Pokorni is intőn felemelte az ujját. Eddig, és ne tovább.

A kérdés csak az, hogy most mi következik. Mert ha pusztán arról van szó, hogy a Fidesz oktatáspolitikusa egyszerűen nem bírta tovább nézni a koalíciós partner ámokfutását, és úgy érezte, ideje leszögezni, hogy rendszerváltó pedagógusként ő nem a hetvenes évek poroszos rendjének és mobilitást korlátozó iskolájának restaurálásáért küzdött, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a ciklus oktatási vitái nem lépnek majd túl az iskolaköpeny–házirend szinten. De ha ez a pályaszéli bekiabálás most valódi üzenet, és azt jelzi, hogy Pokorni idejét látja kezébe venni az irányítást, akkor érdemes elkezdenünk figyelni. A fideszes szakpolitikus tavaly ilyenkor ugyanis nem pusztán nyugalmat ígért, hanem azt is felvázolta, milyen módon javítaná az oktatás rendszerét. Világossá tette, hogy az állam által cselekvően felügyelt, egyenletes színvonalú, esélyteremtő, ugyanakkor ésszerűen gazdálkodó iskolarendszerben gondolkodik. Olyanban tehát, amelyik hasznosítja és továbbfejleszti a meglévő eredményeit, és amelyet csak több ciklus józan törvényhozásával, költségvetési forrásokra és szakmai egyeztetésekre alapozva lehet megteremteni.

Arról azonban, hogy erre induljon a kormány, nem ő dönt.