A kormány megszüntetett egy ordító igazságtalanságot, és a helyébe bevezetné a teljes kiszolgáltatottságot. A Bajnai-kormány örök szégyene az intézkedés, miszerint egy családban csak egy munkanélküli kaphat „rendelkezére állási támogatást”. A mostani kormány ezt a korlátozást megszüntette, viszont a költségvetésből kivette a munkanélküliek jövedelempótló támogatásának majdnem a negyedét, s föl kívánja hatalmazni az önkormányzatokat, hogy a „rendezett lakókörnyezet” hiányára hivatkozva bárkitől megvonják a munkajövedelmet (nyomorúságosan) pótló támogatást, akitől csak akarják.

„A települési önkormányzatokat alkalmasnak tartjuk arra, hogy képesek lesznek eldönteni, milyen a rendezett lakókörnyezet” – ez az illetékes tárca álláspontja.

A települési önkormányzatok sok mindenre alkalmasak. Mint szombati számunkban olvasható, vannak önkormányzatok, melyek határozatot hoznak róla, hogy náluk nincs nyomortelep, miközben mindenki láthatja, hogy van. S azt is láthatja mindenki, hogy ott nem érhetők el azok a közszolgáltatások, amelyeket mindenki számára elérhetővé kell tenni. De hát akik nem léteznek, azokkal szemben a kötelezettségeink sem léteznek, csak a jogaink, hogy még mélyebbre tapossuk őket a nyomorba, s teljes jogfosztásukat azzal igazoljuk, hogy „ezek” csak a jogaikat ismerik, a kötelezettségeiket nem. Velünk ellentétben, természetesen.

Az önkormányzatok szociális ítélőképességében az eddigi kormányok is vakon megbíztak: a segélyezést a központi költségvetés eddig is szabad felhasználású normatív támogatásokkal finanszírozta, s ezeket az önkormányzatok (akárcsak a hátrányos helyzetű gyerekek iskolai fölzárkóztatására kapott pénzeket) buzgón át is csoportosították a jobb módúak javára úgy, hogy a segélykassza szinte mindenhol nyereséges volt. Közben a segélykeretet megdézsmáló önkormányzatok egyre hangosabban követelték a segélyek célirányos felhasználásának legszigorúbb ellenőrzését.

Sok igen rendezetlen kollégiumi szobát és értelmiségi lakást láttam már, a saját egykori legénylakásommal együtt. Volna néhány ötletem: pl. meg lehetne vonni az ösztöndíjat a trehány kollégistáktól. És ez még mindig kevésbé képtelen képtelenség, mint a rendezett lakókörnyezet polgári normáit számonkérni a gettókon, a nyomortelepeken, ahol a munkanélküliségbe belefagyott emberek élnek. A kilátástalanság, a jövőhorizont hiánya, a rendezett polgári élet lehetőségétől való távolság – ez a „rendezetlen” lakókörnyezet garanciája mindenütt a világon. Százmilliók élnek így, ez nem egyéni jellemvonások kérdése.

Akit a saját pillanatnyi érdekein kívül a valóság is érdekel egy kicsit, az tudja, hogy ebben a hazában tömérdek gyakorlatilag már foglalkoztathatatlan ember él reménytelenül, rendezhetetlen viszonyok között. Egyrészt ők sem pusztulhatnak éhen, másrészt vannak gyermekeik, akiket nem írhatunk le mielőtt még felnőttek volna.

Az ő szerény kilátásaik, gyönge reményeik és a teljes kilátástalanság, a tökéletes reménytelenség között pont annyi a különbség, amennyit még rontani lehet a családjuk sorsán.