Az első (teljesen jogos) felháborodás után nagyon sok írás jelent meg a sajtóban és az egyre kiválóbban teljesítő magyar blogszférában is, amelyek az agresszív lépés hátterét keresik – mivel nem tudnám itt az összes szerzőt és érveiket felsorolni, kénytelen vagyok, némileg méltánytalanul, általánosságban fogalmazni.

A publicisztikák többsége – értékirányultságtól függetlenül – arra jut, hogy a kormány lépését nem feltétlenül az öncélú agresszió motiválta, inkább a gazdasági szükség. Más elemzők a demokrácia fokozatos felszámolásának következő lépését látják az Alkotmánybíróság elleni támadásban, a médiaalkotmány és egyéb központosító intézkedések, az „új korszak”-retorika és az alkotmányozási kedv logikus kísérőjelenségét. A két értelmezés nem zárja ki egymást, de nem egészen mindegy, hogy melyik felől nézzük a legújabb törvényáradatot.

Nem tudni, hogy hirtelen döntés született, vagy Orbán eleve megpróbálta a kis jelentőségű, de népszerű üggyel (a végkielégítések ügyével) tudatosan kiprovokálni a választ, amelyre viszontválaszképpen korlátozhatja az Alkotmánybíróság jogkörét. Mindenesetre feltűnő, hogy a kormány már a döntés napján kijelentette, hogy a járulékok és az adók kérdését is ki kell venni az AB kezéből. A cél az első pillanattól fogva a nagy pénzeket átmozgató törvények megvédése volt.

Ha a magánnyugdíjpénztárak és az ágazati különadók ügye az Alkotmánybíróság elé kerül, a költségvetési törvény meginoghat – még akkor is, ha az Alkotmánybíróság végül a kormánypárt számára pozitív döntést hoz. (Elvégre: nem ezért pakolták meg az Alkotmánybíróságot a saját jelöltjeikkel?) Orbánt sürgeti az idő: a hangosan és sokszor megígért adócsökkentés visszavonása politikai öngyilkossággal érne fel. Muszáj volt lépnie. Nyilván nem véletlenül beszélnek most – alig egy héttel később – „gazdasági kényszerhelyzetről” a Fideszben.

A legadekvátabbnak azt tartanám, ha „hadikommunizmusként” írnánk le a kormány jelenlegi törekvéseit. A hadikommunizmus Lenin találmánya volt: egy csapásra próbálta megoldani a gazdasági válsághelyzetet, a gazdaság kívánatos centralizálását és a régi intézményrendszer szétverését, oly módon, hogy közben a bolsevik forradalom támogatottsága ne induljon gyors hanyatlásnak (tekintettel a polgárháborúra). Orbán pontosan ezt a mintát követi eddig – a kérdés csak az, elindul-e a lenini úton, és aztán átcsúszik-e a sztálini útra is, ahogy ijedősebb kritikusai már a választások előtt is előrevetítették.

Feltehetőleg Orbán Viktor maga sem tudja, mert hatalmi játékosként mindig az adott csatát próbálja megnyerni. Most éppen, azt gondolom, még csak a költségvetési csatát. Ha pusztán Orbán retorikáját nézem, éppen nem tartok elképzelhetetlennek újabb forradalmi lépéseket sem az újkorszaki zemberek diktatúrájának irányában. De nem tartunk még ott. Az Alkotmánybíróság korlátozása súlyos dolog, de önmagában még nem diktatúra. Egy diktatúra kiépítéséhez Orbánnak feltehetőleg az Európai Unióból is ki kell lépnie, egyéb nemzetközi egyezmények felmondásáról nem is beszélve. Magyarország nem nagyhatalom, nem középhatalom, de még csak nem is kishatalom. Magyarország egy kicsi ország, amely rászorul az európai gazdaságra.

Könnyen lehet, hogy a ma (szerda este) elérhető alkotmányozási elképzelések is inkább ijesztgetésül szolgálnak – milyen örömmel vesszük majd, ha Orbán új alkotmánya mégsem tartalmazza az abortusz betiltását és a Schmitt Pál által kinevezett felsőházat, hanem megelégszik a homofóbiával és egy tizenöt évre választott felsőházzal. (Emlékszem, tanárom, aki akkoriban a Fidesz tanácsadója volt, a kilencvenes évek közepén kuncogva mondta nekem, hogy élete csúcspontja lesz, amikor díszmagyarban üldögélhet a bevezetendő Felsőházban. Nem érhette meg szegény.)

Mindenesetre, ha a határon túli magyarok választójogának megadását – ez nem kis politikai kockázattal jár – bevállalja a kormány, akkor jelenleg még nem készül eltörölni a választásokat. És ameddig lesznek általános és titkos választások Magyarországon, addig a kormány, bármilyen kormány, megbukhat. Csak egy ellenzék kéne hozzá, amelyre szavazni lehet. Ezt sokkal fontosabbnak tartom, mint hogy Orbán diktatórikus hajlamain merengjek. Orbán megfékezését a jobboldali véleményformálóktól és a Fidesz demokratáitól meg liberálisaitól, az európai közvélemény és intézmények nyomásától, legfőképpen pedig a választói hangulattól várhatjuk.

Az Alkotmánybíróság korlátozása, vagy bármely más jogintézmény, a bírói kar, az ügyészség fegyelmezése, nincs hatással a választások eredményére. Ami a választások eredményére hatással van, az a választók által érzékelt problémák megoldása vagy súlyosbodása. Orbán nincs könynyű helyzetben – arra, amit most csinál, nem kapott felhatalmazást, mert nem is kért, viszont megígért egymillió új munkahelyet, bőkezű családi támogatást, működő egészségügyet, csökkenő államadósságot, egyszóval minden szépet és jót.

Fél évvel a választások után ezt még nem kéri számon a választó. Egyelőre örül, hogy megszabadult Gyurcsány Ferenc kormányától, az MSZP-től és az SZDSZ-től, valamint (úgy tűnik) a gazdasági válság legsúlyosabb periódusától. Egy évvel a választások után már felméri, vajon több lett-e a jövedelme a nagyszabású adócsökkentés után, és könnyebben talál-e munkát. Két évvel a választások után pedig kifejezetten türelmetlen lesz, ha a kormány nem hoz érzékelhető és pozitív változásokat az életébe.

Az ellenzéki pártok szánalmas bizonyítványt állítanak ki magukról. Ahelyett, hogy feltárnák a kormány elképzeléseinek társadalmi következményeit – ki nyer, ki veszít rövid és hosszú távon –, csupán reagálnak, sokszor azt is eléggé zavarosan. Egy néhány száz fős tüntetés nem különösebben meg győző a népszerűségi mutatók és a választási számok tükrében. Gyurcsány szereplése szerintem kifejezetten aggasztó, bár a volt kormányfő szempontjából az esetleg meginduló büntetőper átszínezését jól szolgálja.

Minden megszólalása újabb türelmi hónapokat ad a Fidesznek a közvéleményben és a parlamentben. Az LMP továbbra sem találja a szavazóbázisát, az MSZP pedig többfrontos harcot folytat saját közelmúltjával – a Gyurcsány-kormányzással, a korrupciós ügyekkel, az elbaltázott kommunikációval. A Jobbik alól a Fidesz kilőtt minden lovat – ha még a külföldi állampolgárságú magyarok is szavazati jogot kapnak, akkor csak Trianon marad nekik.

Orbánnak egy ponton döntenie kell majd, hogy a szociális népszavazás többségét akarja-e megtartani, vagy visszatér a polgári többséghez, és tudomásul veszi, hogy nem lehet egyszerre a jövendő és a jelenlegi nyugdíjasokat, a fiatalokat és az idősebbeket, a vállalkozókat és a munkavállalókat, a belső fogyasztást és a hazai megtakarításokra éhes államot kiszolgálni. Ha mégis sikerül, megérdemelten nyer újabb választást.

Az adórendszer átalakítása a tehetőseket támogatja. A közszolgáltatások nagyobb részének államosítása elsülhet jól is, de vagy hatalmas állami vízfejjel és bürokráciával (és korrupcióval), vagy hatalmaskodó szakterületi diktátorokkal (és korrupcióval) járhat, jelentősen csorbítva a szakmai autonómiát. A konzervatív kultúrpolitika a konzervatívoknak tetszik majd, a nem konzervatívoknak pedig nem. Az abortusz eltörlésével szavazatokat nem lehet nyerni, veszíteni viszont biztosan. Az egyházak helyzetbe hozása – tegyük fel, egy felsőházban – az alapvetően szekuláris értékrendűeket, valamint az egyház és állam elválasztását fontosnak tartó vallásos szavazókat is elidegenítheti.

Hol az ellenzék, amely ezeket a lényeges törésvonalakat látja, és képviselni tudja a hátrányba kerülőket?

Ami a tüntetést illeti: nem tüntetni, tiltakozni kell, ha a kormány a jogállamot fenyegeti. Pereket kell indítani az Európai és az Emberi Jogi Bíróságon, meg kell írni újra és újra az ellenérveket. Ahogy a magyar sajtó teszi most. Tüntetni akkor kell majd, ha érdemben korlátozzák a sajtó szabadságát. Ha a pártok közti méltányos versenyt akadályozzák, ha a saját korrupciós ügyeiket eltussoltatják az ügyészséggel és a bírósággal. Egy év még egy diktatórikus hajlamú miniszterelnöknek is kijár, mert ha másra nem is, de a demokratikus kormányzásra felhatalmazást kapott. Amíg demokrácia van (és még az van), addig a demokrácia szabályai az érvényesek. Akkor is, ha ezeket a Fidesz ellenzékből nem tartotta fontosnak mindig betartani. Amikor kormányon sem tartja be – találkozunk az utcán.