– A blogját bemutató szövegben az írja: ha már egyszer be kell tartani a szabályokat, nem árt, ha megértjük őket. Érti már, hogy hol rontotta el?

– Nem rontottam. A felügyeletnek mindenképpen pusztulnia kellett, annak nem voltak szakmai okai. Az EBF a Molnár Lajos-féle reformok szimbolikus intézménye volt, így nem volt kérdés, hogy a kormányváltással vége a hivatalnak. Talán javítottuk volna a túlélés esélyét, ha óvatosabban bánunk a védett városokkal és személyekkel, s nem húzzuk ki a gyufát olyan körökben, ahol nem kellett volna. De akkor az elveinkből kellett volna föladnunk. A kezdeti görcsösség, a túl merev magatartás vádja ugyanakkor jogos. De ezt nem taktikai hibának tartom, hanem egy kezdő intézmény gyermekbetegségének.

– Sikerült gyógyítani?

– Igen, mert a gyakorlott ellenőr jobban látja, hogy mikor kell valakit figyelmeztetni a jogaira, mennyire kell hivatalosan vagy mikor lehet a szabályok betartása mellett kicsit életszerűbben viselkedni. Ezt tanultuk meg az első két évben. De jobban belopta volna magát a felügyelet akár a jobb-, akár a baloldal szívébe, ha tiszteletben tartunk körbejelölt territóriumokat.

– Mik voltak ezek?

– Erről keveset tudok, talán épp ez lehetett a baj. Az egészségügyi szolgáltatók körében két komoly viharra emlékszem. Az egyik esetben a szocialista Havas Szófia a parlament egészségügyi bizottságában javasolta a felügyelet megszüntetését. Azt nem tudhatom, hogy ennek volt-e köze ahhoz, hogy a kezdeményezés előtt két héttel a Szent János kórházban jártak az ellenőreink, ahol ő orvosigazgató volt. A másik a hódmezővásárhelyi betegutaztatásos ügy volt. Azzal vádoltak meg, hogy az esetről beszámoló sajtótájékoztatón prejudikáltam. Pedig nem is fogalmazhattam volna óvatosabban. Nagyjából azt mondtam, felmerültek tényezők, amelyek arra utalnak, hogy nem minden jogszerűen történt. Két tűz közt éltünk: az egyik oldalon csak a reform áldozatait voltak készek bemutatni, a másik oldalról meg azt kaptuk, hogy mindenki, aki kritizál, akadályozni akarja a reformokat. Sajnálom, hogy a megszüntetéskor nem volt elég azt mondani, hogy bezárjuk, hanem igyekeztek rossz színben feltüntetni a hivatalt.

– Szóvá tette ezt Szócska Miklósnak, akivel mindeddig tanártársak voltak?

– Amióta államtitkár, nem volt alkalom rá, hogy beszéljünk. Egyébként sem volna hiteles az EBF volt elnökeként a megszüntetés miatt durcáskodni. Szerintem a hivatal jó célokat szolgált, ezért fontos, hogy az általunk végzett úttörőmunka, az indikátorrendszer, a várólisták átláthatóvá tétele, a gyógyszerpiac kontrollja ne vesszen el az intézmény felszámolásával.

– A másik oldalról, ügyvédként, mit lát, sikerült valamit átmenteni?

– A változások még nem mérhetőek, hiszen alig egy hónapja szűnt meg a felügyelet. De hogy egyébként mi a helyzet, azon is múlik, hogy a kórházban milyen segítséget kap a beteg, ha fölmerül valamilyen probléma az ellátásával kapcsolatban. Ha meghallgatják, belátják a hibát és még elnézést is kérnek, az az esetek többségében elég ahhoz, hogy ne kerüljön bíróságra az ügy. Ha az intézmények erre kapnak inspirációt az új rendszertől, akkor jó lesz, ha nem, akkor nem lesz jó senkinek.

– Inspirálja őket most valami?

– A felügyelet megszüntetése nem erre inspirálja sem az intézményeket, sem az orvosokat. De az sem igaz, hogy az orvosok ne azt szeretnék, hogy elégedettebbek legyenek a betegeik. Az évi három-négy komoly panasszal szembesülő intézmények általában nem tartják kifizetődőnek a megelőző mechanizmusok kialakítását, amelyek segítségével megúszhatók lennének a kellemetlen következmények.

– Beteg- vagy kórházvédő?

– Ügyvéd vagyok, az ügyfél érdekét képviselem, legyen az intézmény, beteg vagy gyógyszerpiaci szereplő. A kreatív munka számomra az, amikor egészségügyi kockázatmegelőzéssel foglalkozom: ez mindenkinek az érdekét szolgálja egyszerre.

– Összeegyeztethető, hogy egyik nap a beteget védi, a másikon meg az intézményt?

– Igen. Felügyeletként sem kizárólag a beteg érdekeit védtük. A panaszokat próbáltuk objektíven értékelni. Azokban az esetekben, amikor a kórháznak lett igaza, s ez volt az esetek kétharmadában, akkor az intézményt védtük az igaztalan támadástól.

– Azért azt tudjuk, hogy a műhibaperekben gyakran összezár az orvostársadalom a szakértők padján.

– Ez engem is dühít. Jogi fortélyokkal kell élni ahhoz, hogy az igazunkat bizonyítsuk, mert olyan a jogrendszer, hogy olykor épp erre van szükség. Ahhoz, hogy ezekben a helyzetekben az igazság értéke nagyobb legyen, a jogrendet kell fejleszteni. Az írott jog mindenhatóságához szokott közép-európai kultúrában a jogbiztonság fenntartása érdekében ez viszont csak nagyon kis lépésekkel történhet.

– Valóban gátlástalan üzlet működik műhibaperek címén, és az ügyvédek ott állnak a kórházak kapujában, lesve, mikor léphetnek?

– Nagy az ügyvédek felelőssége, mert csak úgy lehet eredményeket elérni, ha azokat az ügyeket nem vállaljuk, amelyeknek a bíróság előtt nincs esélyük. A bíróságok a perek 70–80 százalékában a betegnek adnak igazat. Ha azt is nézzük, hogy a teljes kártérítési igényből menynyit ítélnek meg, már árnyaltabb a helyzet. Nem szerencsés azonban az egészségügyi hibákért az ügyvédeket vagy végső soron a beteget okolni.

– Melyek az ellátás tipikus „kártérítésesélyes” hibái?

- Az ellátás Achilles-sarka a dokumentáció. Ha ez nincs rendben, ha az adatok az ápolási észlelőlapon, a lázlapon, a leleteken, a zárójelentésen nem egyeznek meg vagy hiányosak, a panaszosnak nyert ügye van. Az intézménynek nehéz bizonyítania, hogy a kezelés a látszat ellenére megfelelő volt.

- Kinek jó ma az egészségügyi rendszerben?

- Az orvosok joggal panaszkodnak, mert nem látják azt az életpályát, amiért érdemes lenne ezt csinálniuk. A betegek is azt érzik, hogy egyre kevesebbet kapnak az állami egészségügyben. Lassan ott tartunk, mint az angolok, amikor nekiláttak a reformjuknak: a betegek 70 százaléka már nem az állami egészségügyben kereste a gyógyulást. Magam is tapasztalom, ha elmegyek egymagánrendelőbe, hogymár nem a felső tízezer tagjaival, hanem hétköznapi emberekkel találkozom. Be kell látni: ennyi közpénzből csak ennyire futja.

- A magánrendelőkben jobb az ellátás? Valószínűleg ugyanazok az orvosok vannak ott is, akik délelőtt még a közkórházakban gyógyítottak.

- Nem a szakmai minőségben, hanem a bánásmódban van különbség. Kellemesebb a környezet, időpontra várják a betegeket, nincsenek vagy nem elviselhetetlenül hosszúak a várólisták. De a minőségbiztosítás megoldatlan, ott sem tudni, hogy milyen ellátást kap a beteg. Egyelőre azonban nincsenek olyan rendszerek, amelyek kikényszerítenék a mérhető szakmai minőséget, vagy az egységes standardok alkalmazását. Más lett volna, ha megvalósul a többbiztosítós rendszer, amelyben a biztosítók előírják, hogy a velük szerződő intézményeknek hogyan kell teljesíteniük.

- A társadalombiztosítási rendszer csúszik át az állami rendszerbe.

- Az állami és a biztosítási alapon működő egészségügy is lehet jó. Valamerre el kell mozdulnia a magyar rendszernek.

- Merre?

- Én az államra és a tisztviselők tisztességére, képességeire, a mindenkori jóindulatára bízott rendszer helyett a verseny híve vagyok. Az a legjobb minőségjavító eszköz, ha több modell létezhet egymás mellett, amelyek közül ki lehet választani a legjobbat. De az egészségügyben ez a verseny soha nem lehet teljesen szabad, csak szigorúan szabályozott.

„A felügyelet jó célokat szolgált”